Elfelejtett vegyigyárak Albertfalván

Állok a késő őszi fáradt napsütésben a régi temető új hősi emlékoszlopának avatási ünnepségén. Lehetünk talán vagy százan, főként jóval ötven felettiek. Nekünk, akik eljöttünk a szertartásra többnyire van még valamilyen emlékképünk a múlt század hatvanas éveinek elején megszüntetett gazos, elhanyagolt sírkertről, mely felszámolásakor már igazán nem vált városrészünk dicsőségére. Valószínűleg mi itt tisztelgők lehetünk az utolsó generáció, akinek még személyes élményei lehetnek a II. Világháború előtt használaton kívül helyezett temetőnek földbe süppedt sírjairól, korhadt fakeresztjeiről, kifosztott kriptáiról.

Arra ellenben már mi sem emlékezhetünk, hogy a 20. század első éveiben Albertfalva, a mindössze ezer lelkes kisközség, a kor csúcstechnológiáit alkalmazó üzemeknek adott otthont.

1999. szeptember 20 jeles nap Albertfalva és Budafok (Promontor) történetében. Az alig három évvel azelőtt átadott Ferenc József híd budai hídfőjétől – a mai Szent Gellért tértől - ekkor indul a Helyiérdekű Vasút első járata (röviden HÉV) Budafok központjáig. (Ezt a vonalat 1907-ben Nagytétényig meghosszabbítják.) A villamosított vonal Albertfalvát egykettőre „közel hozza” a fővároshoz, gyors és kényelmes elérhetőséget biztosítva a rohamosan fejlődő Budapest kerületeihez.

Buda területén – így Lágymányoson, Kelenföldön - ipartelepek létesítését a Fővárosi Közmunkák Tanácsa (a Közmunkatanács) nem támogatta, ezért aki gyáralapításon törte fejét, annak városon kívüli, korszerű közlekedéssel megközelíthető, beépítetlen telkekre fájt a foga. Az újonnan átadott budafoki HÉV vonal mentén lévő területek ezen igényeknek maximálisan megfeleltek. (Ne feledjük, a HÉV mellett Albertfalvának 1861-től vasútállomása volt! Az iparosodást, városiasodást a villamoshoz hasonlóan a 19. század közepétől segítette a vasút, ugyanúgy, mint napjainkban az autópálya építés. Ha egy kis mezőváros vasútállomást kapott, netán vasúti csomópont lett, a település életében látványos fejlődés indult meg. Ennek tipikus példája Nagykállónak a szabolcsi megyeszékhelynek sorsa. A város konzervatív vezetői, minden lehetséges fórumon elszántan tiltakoztak, hogy a „füstokádó vasparipát már pedig feléjük semmiképpen ne vezessék”. A kis poros Nyíregyháza ellenben boldogan fogadta a vasútépítés tervét. 1858-ban aztán átadták a Budapest-Nyíregyháza vonalat, aminek következtében az új megyeszékhely 1867-ben a dinamikusan fejlődő Nyíregyháza lett. Míg Nagykálló közben még a városi rangját is elvesztve - háromezres fejletlen település maradt - addig Nyíregyháza ma az ország nyolcadik legnagyobb települése.)

Az egy utcából álló Albertfalva elöljárói a Fő-utca (Sisinek, a magyarok kedves királynőjének halála után Erzsébet királyné út) és a Déli Vasút töltése között - a temetőhöz közel - igen méltányos áron kínáltak telkeket ipari beruházásokhoz. A századfordulón már világosan látszott, hogy az asztalos manufaktúrákat, kis családi üzemeket előbb utóbb felváltja, a nagyüzemi bútorgyártás. Az előrelátó faluvezetők azt is tudták, hogy a környék számára igazi előrelépést - a faipar mellett – más ágazatok megjelenése hozna.

1905 nyarán Eiser Sándor és testvére Nándor azzal a kéréssel fordult Albertfalva jegyzőjéhez, hogy számukra 4000 négyzetméter területet biztosítson aetherikus olajok és vegyi termékek gyártására. Az első hallásra aggodalmat keltő, ismeretlen produktumok, megijesztették a község vezetőit, hisz félő volt, hogy az üzem olyan cikkeket gyárt majd, ami erősen szennyezi a falu mindaddig kristálytiszta levegőjét. Amikor azonban a tulajdonosok biztosították a döntéshozókat, hogy ilyenről szó sincs, megkapták az építési engedélyt. A modern kémiához értő Eiser testvérek bevették üzletükbe tőkéstársnak Weisz Izidort, és 1906-ban négy kis üzemcsarnokban megindult a termelés. Ismert tény, egy induló ipari vállalkozás akkor lesz kifizetődő, ha sikerül a piacon olyan termékkel előrukkolni, amire várhatóan hosszú ideig komoly kereslet ígérkezik. Az aetherikus olajokra különösen nagy igény mutatkozott. A vegyipar rohamos fejlődésének következtében alig néhány évvel azelőtt jelentek meg a piacon a szintetikus színezékek, illatanyagok, virágolajok, amit (még régiesen) aetherikus olajoknak neveztek. Egyre-másra állítottak elő újabb és újabb gyümölcs-észter keverékeket, melyeket a pálinkakészítők, a cukorka, a parfüm és kozmetikai cikkeket gyártók korlátlan mennyiségben átvettek. (Akkoriban még nem ismerték a Fidesz - KDNP „pálinkatörvényét”, és bármilyen szintetikus aromaanyaggal „megbolondított” tiszta szeszt pálinkának nevezhettek. Az esszenciákból és tiszta szeszből pancsolt italokat aztán lényegesen olcsóbban dobták piacra, mint a biológiai erjesztéssel előállított nemes párlatokat!) Olyan jól ment az üzlet, hogy a tulajdonosok Bécsben, Párizsban, és Budapesten is üzembe helyezték illatos virágolajokat, esszenciákat párló aetherikus üstjeiket. A gyárban - a tulajdonosokon kívül - mindössze hatan dolgoztak. Jellemző a technológia korszerűségére, hogy fél tucat szakmunkás, évi több millió korona forgalmat csinált. Ez, a századelőn ritkaságszámba menő termelékenység igazán példaértékűnek számított. A kis mini üzem a Fő utca 10 szám alatt működött és a villamosról ma is látható lenne, ha időközben az öreg omladozó irodaépületet és az üzemcsarnokokat le nem bontják. A gyár megközelítése lovas kocsikkal, teherautókkal a Fő útról elég körülményesnek bizonyult ezért, a telekhatártól nem messze, nyitottak egy új utcát a Fő útra merőlegesen.   Ebből az Árpád utcából (ma Fonyód utca) könnyen meg lehetett közelíteni a temető északi oldalát, a vasúti töltést, a vasútállomást és a gyártelep teherszállításának problémáját is megoldották. Évek múlva az Árpád utca HÉV megállót kapott, ami – ezután még vagy négy évtizedig – csak un. „feltételes megállóként működött”.(Nem minden szerelvény állt meg.) Az észteresítő üstökben kellemes, a legkülönbözőbb virág és gyümölcs illatú szintetikus aromákat, illóolajokat főztek, a környéken lakóknak pedig eszükbe sem jutott, hogy panaszkodjanak az aetherikus olajok egészséget károsító hatására. A falu büszke volt korszerű, divatos, innovatív cikkeket előállító gyárára. Hamarosan híre terjedt, hogy a környéken olcsón lehet telekhez jutni, a kitűnő megközelítés meg további vállalkozókat vonzott. A kedvező telekár s a Budapesthez való közelség adta az ötletet Dr. Dorogi Istvánnak és kollégájának Tuschák Imrének, hogy egy merész, újszerű vállalkozásba vágják fejszéjüket. Akkoriban az aetherikus olajok mellett volt egy másik termék, amit szintén korlátlan mennyiségben el lehetett adni, s ez volt a 19. század végének forradalmi újítása a gumi.

A század negyvenes éveiben az amerikai Charles Goodyear kaucsukból, kénnel való melegítéssel, un. vulkanizálással egy új rugalmas anyagot, gumit állított elő. A gumi rohamos elterjedését ellenben nagyban akadályozta, hogy a kaucsukfa akkor még csak Brazíliában volt honos, a brazilok pedig úgy vigyáztak „csodanövényükre”, mint a régi kínaiak a selyemre, vagy a porcelánra. Hanry Wickman 1876-ban élete kockáztatásával 70 ezer Hevea brasiliensis (a kaucsukfa latin neve) magot csempészett ki az országból, amit a londoni Királyi Orchideaházban megpróbált kikeltetni. A magokból kifejlődött – csak minden harmincadik mag eredt meg - kis magoncokat Anglia gyarmataira, Malájföldre és Ceylonba vitte, ahol 1907-re a fák nedvéből már ezer tonna tiszta kaucsukot nyertek. A hajón szállított közel háromezer magoncból mindössze 12 élte túl a szállítást, ebből szaporították az évek alatt több millióra gyarapodott állományt! A magyar ipar fejlettségére, gyors reagálására jellemző, hogy Goodyearrel szinte egy időben, a Stáció utcában, (ma Baross utca) a Kölle és Jung cég „Ruganymézga gyárat” alapított. (Ruganymézga volt az „ősgumi” magyar neve)

Az 1880-ban létesített Magyar Ruggyantaárugyár Részvénytársaság főmérnöke Dr. Dorogi István és titkárságvezetője 1910-ben jobbnak látta, ha önállósítják magukat és Albertfalván - közvetlenül az Eiser és Weiss művek melletti telken – gumigyárat alapítanak. A gumigyártás, elsősorban a vulkanizálás miatt, ellentétben az észterekkel nem gyümölcsillatú, amiről a lakosság csak a termelés beindulása után szerzett tudomást. A Dorogi Gumigyárban (az autógyártás kezdetlegessége folytán autógumira akkor még nem mutatkozott komoly igény) leginkább csecsemőknek, gyermekeknek való csipogó, felfújható játékokat, úszógumikat, labdákat, valamint gumitalpú vászon tornacipőket gyártottak. Ennek a technológiának környezeti ártalma szerencsére közel sem volt annyira súlyos, mint később a finom kormot igénylő autógumi előállítása. Idős albertfalviak visszaemlékezései szerint a mindenkori széljárástól függött, hogy a község melyik utcája részesült a gumigyár jellegzetes „illatának áldásában”. Déli és nyugati szélben a Fő-utcai házak lakói, keletiben a gomba módra épülő vasút-közeli, kertvárosiak bosszankodhattak, bár állítólag a környezetszennyezés nem volt elviselhetetlen. A két új üzem sikere példa nélkül állott, tíz év alatt Albertfalva lélekszáma megduplázódott, ami további vegyipari beruházásokat vonzott. Ferenc József halálának évében, a községnek Duna felöli részén, a Budafoki út végén (ma Hunyadi János út 9) felépült a Hangya Rt. vegyigyára. A Hangya üzemeiben már nem csak vegyipari termékeket, hanem szinte mindent csináltak, amire igény mutatkozott, s ami eladhatónak tűnt. Így szappant, gyufát, cipőkrémet, mustárt, fogkrémet, fogport, hintőport, kékítőt, kölnivizet, sőt tésztát is gyártottak az évek során. Legnépszerűbb a szappan volt, amiből évente 200 vagon hagyta el az üzemet. Ne feledjük, az I. Világháború alatt - s még utána évtizedekig – mosógép híján, a háziasszonyok fateknőben, mosószappannal mosták tisztára a mosnivalót. Egy év próbaüzem után megkezdték a nyers mosószappan finomítását és különböző illatú pipere illetve babaszappannal jelentek meg a piacon. A faggyúból, avas zsírból, keményített olajból, faggyúból való nátronlúgos szappanfőzést néha igen kellemetlen szag kísérte, azért ügyes döntéssel a gyártelepet a falutól (a főútvonaltól) kissé távolabb telepítették. (Két évtized múlva az OTI telep felépültével az új lakások aztán közelebb kerültek a Hangya üzemépületeihez.) A gyár különösen sikeres terméke volt a svéd, un. biztonsági gyufa. Fennmaradt termelési adatok szerint, 1921 és 1938 között 50 millió skatulyát készítettek, úgy hogy az erdőből beszállított rönkfától a gyufaszálon át a dobozokig, az összes munkafolyamatot a Hangya telephelyén végezték. Amíg a községnek minden harmadik házában működő asztalosok tevékenysége nehéz férfimunkát igényelt, a nők leginkább a háztartásban, gyermeknevelésben jeleskedtek, mindössze néhány asszony segített a műhelyekben politúrozni. A Hangya üzemeiben azonban döntően nők dolgoztak, a szappan darabolását, csomagolását, a fogkrémek, fogporok, kölnik, cipőkrémek töltését általában a gyengébbik nem végezte.  Albertfalván, egyik pillanatról a másikra, megjelent a női munkavállaló, a munkásasszony, annak összes problémájával.

Ma a gumi és az aeteres olajok gyárát hiába keresnénk, mindkettő még a második világháború előtt elköltözött. A Hangya Szövetkezet műemlék üzemcsarnokai azonban most is állnak. Ma a Caolára keresztelt Kozmetikai és Háztartás Vegyipari gyár üstjeiben változatlanul főzik a szappant, készítik a kozmetikumokat. A gyáralapító Baeder Hermann külföldön tanulta az illatszerészet és szappanfőzés tudományát. Egy igen közismert legenda szerint az alapító tulajdonos gyermekét Carolának hívták, de a kislány sokáig nem tudta helyesen kiejteni a saját nevét, s amikor magáról beszélt, mindig Caolát- Caolát ismételt. (Raccsolt a lelkem.) Az apának megtetszett kedvenc gyermeke szójátéka, erről nevezte el termékcsaládját, sőt üzemét is. Baeder Hermannak több gyára működött valamikor Pesten, hogy az államosítás, a szüntelen gyárösszevonások után mindet egy helyre, a volt Hangya területére centralizálják. A rendszerváltozás aztán kiváló alkalmat nyújtott arra, hogy a „tűzhöz közeli” emberek, névleges összegért, a céget privatizálják. Így lett végül a jelenleg magántulajdonban lévő Caola gyár, a Hangya Rt „jogutódja”. A napjainkban mindössze százötven munkást foglalkoztató céget hosszú ideig az a Nagy Imre vezette, aki a Kommunista Ifjúsági Szövetség 1989. április 22.-én megtartott utolsó elnökválasztásán legyőzte az ifjú Gyurcsány Ferencet és lett a kérész életű Demokratikus Ifjúsági Szövetség (DEMISZ) elnöke. (Ha előbbi nevét nem is sokan, az utóbbiét annál többen ismerik.)

A valamikor szebb napokat látott Hangya - Caola gyár sorsa tipikus példája a politikai hatalom pénzügyivé konvertálásának.

Az eddig említett üzemeken kívül a korabeli írások beszámolnak egy a Fő utcában működő mini üzemről az „Albertfalvi eczetgyárról”. (Akkor még így írták!) Annyi tudunk csak róla, hogy francia mintára borecetet készítettek, egy igen régi, több ezer éve ismert technológiával. Arra ugyanis hamar rájöttek a borászok, hogy levegőn a boruk hamar megecetesedik. Ezt a tapasztalatot használták föl az un. Orleansi-ecetgyártásnak nevezett technológiában. A fedett fészerben tárolt nyitott fahordókban (faedényekben)

A lopókkal a hordók aljáról felszívott borecetet árulták mindenhol savanyításra. A gyorsecetgyártás - ahol híg alkoholos oldatból, faforgácsos ecetágyon, meleg levegő befújásával történik a biológiai oxidáció - azonban hamar csődbe vitte ezeket a manufaktúrákat. A hazai üzletekből egy időre el is tűntek a formás üvegecskékben árusított színes borecetek. Csak a legújabb gasztronómia, a számtalan szakácskönyv, az egyre szaporodó televíziós főzőműsorok valamint a külföldi túrizmus terjedése hozta újra divatba – a gyorsecetnél jóval drágább borecetek fogyasztását. (Ettől függetlenül a mai ecetfogyasztás zöme alkohol vizes oldatából való gyorsecetgyártással készül. A szupermarketek polcain található borecetek bizonyára különféle, de gyengébb minőségű borokból már szintén a gyorsecetgyártásnak nevezett módszerrel készülnek, hiszen csak így tudják ellátni a megnövekedett igényeket. Annak kérdése pedig, hogy miért maradt ki az emberek emlékezetéből ennyire az „albertfalvi eczetgyártás” arra leginkább az lehet a magyarázat, hogy talán csak egy család, a kertjük végében található nyitott fészerben erjesztette a kocsmákból kapott ecetesedő borokat.    

A három, eddig említett vegyigyár letelepedését követte a Czakó Textilgyár, a francia Lorrileux Chimie Rt, a Lóden Posztógyár, az Első Magyar Repülőgépgyár, az Első Magyar Légcsavargyár, a NAUTICA Rt, a Vasfonal Rt, a Gamma Művek fióküzemei, a Neuschloss-Lichtig Faipari Vállalat és még néhány kisüzem.

                                                                Sümegh László

A készületben lévő Új albertfalvi történetek könyv részlete.                

Trafikok a régi Albertfalván

A dohányzásról a régi albertfalvi trafikok ürügyén

A dohányzásról pofon egyszerű leszokni.

Én magam is legalább százszor megtettem.

(Mark Twain)

Igazán nem nevezném magam szenvedélyes dohányosnak. Egy jól sikerült ebéd utáni kávé, esetleg sörözés közben azonban szívesen elszívok egy-egy szál könnyű, un. „női” cigarettát. Komoly dohányos barátaim rendszerint meg is jegyzik:

 - Te Laci mi a csudát szívsz, ez nem rendes cigaretta, ez nőknek való dekoráció.

Nem tagadom, kocabagós vagyok. (Sajnos ezt a terminológiát a háziorvosom nem díjazza.) Van úgy, hogy napokig eszembe sem jut rágyújtani, hogy aztán valami „rendkívüli” helyzetben egymás után kettőt-hármat is elszívjak. (Ilyen „rendkívüli” helyzet lehet - mint már említettem - egy jó társaság, egy egészen kitűnő kávé, vagy a frissen csapolt Dréher sör.) Jó tizenöt esztendeje lehet már annak, hogy egy passaui kirándulásunk alkalmával a habzó Paulaner mellé nagyon megkívántam a cigarettát. Kotorászni kezdtem a zsebemben, de sehol nem leltem egy fia szálat sem. Hirtelen felvillant, hisz reggel a szállodában kidobtam a szemétbe az üres paklit. Bánatomra a passaui sörözés élményét ezen a napon nem emelte a cigi.

Miután kifizettük a cechet mondom a feleségemnek – aki egyébiránt nagyon ellenzi ezt az egészségtelen szokásomat -, sebaj, gyorsan keresünk a környéken egy trafikot, vagy szupermarketet és veszünk egy dobozzal, az bizonyára kitart a hátralévő néhány napra. Aztán végigkajtattuk a várost, minden lehetséges helyre benéztünk ám akárhova mentünk, olyan képpel néztek ránk, mintha a Holdról jöttünk volna. Égen-földön hiába kerestünk füstölnivalót akár élelmiszerboltokban, kis delikatesz üzletekben, vagy éttermekben, sőt még benzinkutaknál sem kaptunk. Ekkor szembesültem először azzal, hogy a „fejlett” Nyugat már vigyáz polgárai egészségére s csak szigorúan meghatározott helyeken árulnak dohánytermékeket. (Hasonlóképpen jártunk Finnországban az alkohollal. Sört, bort, pálinkát egy olyan nagyvárosban, mint Jyväskylä mindössze egyetlen üzletben árulnak. Igaz ez tizenöt éve történt, azóta liberalizálhatták ezt az intézkedést.)

Átlépve a határt Hegyeshalomnál, a benzinkútnál végre megvehettem megszokott EVE cigarettámat, a világ dolgai ezzel számomra rendeződni látszottak, a bajorországi fiaskó lassan a feledés homályába veszett.

Viszont tudjuk, minden, ami az Európai Unióban úzus, nálunk előbb utóbb óhatatlanul begyűrűzik. Nem tagadom, van ráció a dologban, talán az is elképzelhető van valamiféle leszoktató hatása ennek a rendelkezésnek. Beismerem, egy-két szál cigarettáért én sem veszem szívesen nyakamba a várost, jól elvagyok egy darabig nikotin nélkül. (Nincsenek birtokomban statisztikai adatok, de el tudom képzelni, hogy visszaesett a dohányfogyasztás Magyarországon!)

Tény, három éve nálunk is bevezették a Nemzeti Dohányboltok rendszerét és egyedül csak ezekben az üzletekben lehet dohánytermékeket kapni. Természetesen - mint hasonló többeket érintő változások esetében - azonnal megindultak a politikai csatározások. Az ellenzéknek nagyon jól jött, hogy ezzel az új üzleti koncepcióval a kormánypártokon fogást lehet találni. Ki kapott trafikot és ki nem, és ha nem, miért nem, erről harsogott hónapokig a média. A kereskedelmi csatornák műsorainak felében arról csámcsogtak, hogy milyen méltatlan módon jutottak egyesek üzlethez, s mekkora korrupció lehet a dolog mögött. Közben jókat lehetett belerúgni a szisztéma kitalálóiba, valamint alkalmazóiba. (Azért én sem gondolom, hogy ebben a kérdésben mindig minden tökéletesen rendben lett volna.) Okos emberek pró és kontra nyilatkoztak, hogy egy idő után aztán elcsituljon a hangzavar s a bagósok is megszokják a lényegesen szűkebb vásárlási lehetőséget. Ahogy alábbhagytak a viharok, mindenki megbarátkozott az új módival, úgy ahogy hozzáedződtünk a Lajtán innen is, hogy nem árulnak minden utcasarkon dohánytermékeket.  (Én most nem mennék bele az azóta igencsak lerágott csontnak tűnő témába, viszont szívesen mesélek a régi Albertfalva trafikjairól, arról a világról, amelyikre ezen a tájon egyre kevesebben emlékeznek.)

Egy kis trafik és dohánytörténet

Napjainkban a húszezres lakosú Albertfalván jelenleg mindössze öt Nemzeti Dohánybolt működik. Ebből kettőt néha én is meglátogatok, az Auchan áruháznál lévőt, valamint az Építész utca sarkán a CBA mellettit. A II. világháború előtt - és még utána két évtizedekig - a négyezres lélekszámú községben, egy időben legalább hat trafik működött s feltehető, hogy mindegyik tulajdonosa, ha szerényen is, de megélt belőle. A modern kori Magyarországon a dohány terjesztése és forgalmazása mindig állami monopólium volt. Egy feltételhez ragaszkodtak csupán, a cégéren a trafik szó mellett szerepelnie kellett a Magyar Királyi Dohányáruda, (1945 után a királyi szó kimaradt!) vagy a Dohánytőzsde megnevezésnek.

Maga a trafik szavunk ausztriai német eredetű („tabaktrafik - dohánybolt”), de a francia trafic szintén üzletet jelent. A dohányüzlet a monarchia államaiban 1851. március 1-jén lett állami monopólium, hogy a kiegyezés után a magyar királyi pénzügyminiszter létrehozza a dohány termesztését és forgalmazását szabályozó Magyar Királyi Dohányjövedéket. A szivarozás szokását Európa Amerikából vette át, a cigarettát pedig angol klubokban a tisztek próbálták elterjeszteni, de csak akkor kezdett divatba jönni, amikor sikerült finomabb dohányt és papírt előállítani. A cigarettázás teljesen új szokásnak számított, az első albertfalvi telepesek nem is ismerhették a szivarkát. A szivar szavunk szintén jóval később keletkezett, állítólag Vörösmarty Mihálytól származik ez a „nyelvújított” szó, akárcsak a fröccs. Leleményes költőnk a cigarro és a szipa helyett ajánlotta, ami aztán rohamosan elterjedt. (A Discovery science televízión rendszeresen ismételnek egy filmet, mely a Hold meghódításáról szól. Már többször láttam ezt a zseniálisan megcsinált, izgalmas dokumentumfilmet, ám legutóbb – jobban odafigyelve - feltűnt, hogy amikor a balesetet szenvedett Apolló-13 kabinja nagy nehézségek után végre sikeresen landolt az óceánra, a NASA központját majd szétvetette az öröm. A tudósok egymást ölelgették, s lám-lám, valahonnan előkerültek a méretes havanna szivarok s a teremben lévő majd minden tudós jókedvében rágyújtott egy hatalmas szivarra. Az Egyesült Államok értelmiségi (tudós) berkeiben fél évszázada még elterjedt gyakorlat volt a szivarozás (talán még ma is az?) és a pipázás.)

Ha valaki Albertfalván megkívánta a dohányt, akkor a XIX. század végéig legfeljebb a pipázást vagy a tubákolást gyakorolhatta. Visszaemlékezések szerint a XIX. század közepéig 10 napszámosból 9 pipázott. Néhány régi megfakult muzeális fényképen látható, ahogy a millenniumi földalatti építésekor a vidékről toborozott kubikusok ebédszünet után csibukolással múlatják az időt. Magyarországon cigarettát (a szivar szóból kicsinyítő képzővel keletkezett szivarkát), közvetlenül a kiegyezés előtt dobták először piacra. A Fiumében működő gyár alig tudta az új portéka iránti igényeket kielégíteni, az első évben nem kevesebb, mint 600 ezer darabot adtak el. Albertfalván az első trafikot XIX. század utolsó éveiben nyitották, a mindössze egy utcából álló településnek éppen a kellős közepén. (Az Albertfalvi Helytörténeti Gyűjteményben található legrégebbi trafikról készült kép 1925-ben készült, tulajdonosa Knol úr áll a szegényes üzlet ajtajában.)

(Ha a dohányról, illetve trafikokról esik szó, semmiképpen nem maradhat ki a burnót valamint a tubákolás. Ezt a szenvedélyt ma már sokan – különösen a fiatalok - alig ismerik. A burnót liszt-finomra őrölt dohánypor, amit az orron keresztül szívnak fel, így tubákolnak. A finom dohányport egy kis dobozkában a burnótszelencében tartják. Ez a szenvedély Albertfalván – valamint Magyarországon - az utóbbi fél évszázadban kevésbé volt szokásban, olyannyira, hogy én még személyesen tubákolóval sohasem találkoztam. Pedig bizonyára lehetnek nálunk azért néhányan, mert némelyik Nemzeti Dohányboltban most is kapható burnót. 10 grammját - 1 deka – mindössze ezer forintért kínálják. A tubákolás szokása a XVII. században a dél-amerikai kontinensről terjedt át Európára.

Egy időben boldog, boldogtalan tubákolt, még a templomokban, sekrestyékben sem tartóztatták meg magukat az emberek. XIII. Benedek pápa, aki egyébként maga is hódolt a tubákolás szokásának, megtiltotta az oltárnál és különösen a tabernákulumnál való dohányzást. A Szentatya megfigyelte, hogy a hívek nem elhanyagolható része ki-kiugrik a miséről egy-egy szippantásra, ami igencsak zavarta Őszentségét és természetesen a liturgiát. Ettől függetlenül volt jó néhány pap, aki az oltár szélére tette a tubákos szelencéjét, hogy szentmise közben alkalomadtán stikában tubákoljon egyet. Szerencsére a szivarozás és a cigarettázás szokása már nem lett gyakorlat a templomokban. A tubákolás technikája egyébként úgy történik, hogy a dohányport a kézfejre szórják, s onnan szippantják fel – ezt a mozdulatot napjainkban könnyen össze szokták téveszteni a drogosok mozdulataival. Előnye ennek a szenvedélynek, hogy mindenütt lehet gyakorolni – akár moziban, villamoson, kórházban stb. – ráadásul kátrány sem kerül a tüdőbe, így a tüdőrák kialakulásának veszélye sokkal kisebb. Megvallom, én még sohasem próbáltam tubákolni. Most, hogy írok róla, lehet, hogy kedvet kapok hozzá és kipróbálom?)

Albertfalva trafikjai

A két világháború között, valamint egészen a hetvenes évek közepéig falunkban kétféle trafik működött. Az egyik fajta az alig néhány négyzetméteres kis bódé, ahol csak az ablakon keresztül érintkezhettünk a trafikossal, míg a másikba, - hasonlóan a mai nemzeti dohányboltjainkhoz - egyszerre akár több ember is bemehetett. A bódé apró, kinyitható (elhúzható) ablaka mögött ült a trafikos, akinek legfeljebb a fejét, esetleg felsőtestét láttuk, s úgy árulta portékáit. Az első világháború után a csonka- Magyarországon sok hadirokkant és hadiözvegy kapott trafikengedélyt. Ritka volt, mint a fehér holló, hogy ismert ember protekcióval (korrupcióval) helyiséghez jutott és dohányboltot nyithatott. A régi telefonkönyveket lapozgatva meggyőződhetünk arról, hogy bizony a trafik igen sok családnak nyújtott biztos megélhetést. Az 1943-as telefonkönyv ezer kisárudát sorol fel, ezekben mind működött nyilvános telefon, de ennél nagyságrenddel több volt azoknak a pici trafikoknak száma ahol nem volt telefon.

(Ismerve a nemzeti dohányboltok elleni számtalan betörést, rablást, a trafikosok elleni számtalan erőszakot, sőt néha gyilkosságot el kell árulnom, száz esztendővel ezelőtt sem volt ez másként. A kis trafikbódék, trafikocskák korszerű riasztó, kamera hiányában hasonlóan célpontjai voltak a rablóknak. A többnyire mozgásukban korlátozott háborús veteránok, hadiözvegynek nemigen tudtak ellenállni a támadásoknak. Éjszaka vagy nappal, teljesen mindegy volt, a rablók próbálkoztak. Albertfalva mindegyik dohányboltjába száz esztendő alatt legalább egyszer megkíséreltek rablást, betörést. Napjaink statisztikája: 2015-ben 360 trafikrablás/betörés történt, tehát átlagosan naponta egy nemzeti dohányboltot ért támadás. Mindamellett az akkori rablások száma, az elrabolt holmik értéke, a keletkezett kár fényévnyire elmaradt a mai trafikrablások kárértékétől. A dohányelosztó a trafiknak bizományba adta az árut, ha a kis trafik nem is, de a dohányelosztó cég általában biztosítva volt.)

Emlékszem a BESZKÁRT strand mellett működött a Debreceni trafik. Elképzelhető, hogy Debreceniné hadiözvegy lehetett, s emiatt jutott olyan kiemelt helyen árusítási lehetőséghez, mint a forgalmas strand bejárata. Azonban többen suttogták, hogy nem is annyira a strand közelsége a kis üzlet népszerűségének az oka, hanem inkább a tulajdonosnak világszép kislánya, aki mint a mágnes vonzotta a férfiakat. Ezekben az esztendőkben kisgyerekként, még nemigen jártam trafikba vásárolni, (feltehetően valamelyik óvodástársamnak tettem a szépet), de idősebb férfi rokonaim, ismerőseim naphosszat ott lebzseltek a bódé környékén, elcsípni a leánykának egy bájos mosolyát. Egy szó, mint száz, akkor mindenki ezt a menyecskét tartotta a legszebb „virágszálnak” Albertfalván. A gyönyörű lányt édesanyja - ha csak tehette – beültette a pult mögé, ami aztán futótűzként terjedt és a „teremtés idősebb s fiatalabb koronái” rohantak cigarettát vásárolni, hogy közben természetesen veszettül bókoljanak, udvaroljanak a pult mögött ülő gyereklánynak.  Sokan még a falu másik végétől a Kitérőtől is elzarándokoltak a leánykának egy kacér pillantásért. Édesanyám szerint a fél falu oda volt érte, de az egyébiránt pletykás község mindent tudó asszonyai, hírharangjai egységesen állították, a kislány erkölcsei kikezdhetetlenek voltak.

A másik ilyen trafikbódé, Láncz Feri bácsié, az Árpád és Mahunka Imre út sarkán működött. (Ma Fonyód és Sáfrány utca sarka.) Ez esett lakásunkhoz legközelebb, a trafiktól mindössze az ötödik házban laktunk, naponta többszőr elmentünk előtte. Nem forgalmas, kertvárosi környezetéből fakadóan az összes között ennek lehetett legkisebb a forgalma. Láncz bácsi betegsége miatt jutott a számára igen szolid megélhetést jelentő üzlethez. Fokozatosan súlyosbodó izomsorvadás kínozta, rettentő furcsán tartotta a kezeit, a cigarettát is alig tudta megfogni, idővel már mankóval sem tudott járni. Attól kezdve lánytestvére vagy a sógora - aki éppen ráért - egy húzós kocsival húzta ki üzletéhez az öregurat. Azt beszélték, Feri bácsi korábban nyomdában dolgozott, s az ólomgőzök tették tönkre a szervezetét. Kétség nem fér hozzá, a súlyos beteg ember nagyon megérdemelte, hogy munkához, valamint ezzel szerény keresethez juttatták. Ez Albertfalván az egyetlen dohánybolt, amelyiknek az eredeti működési engedélyét sikerült felkutatnom. Ez a kézzel írott, A/5 méretű megfakult dokumentum igazolja, hogy:

„Láncz Ferencz albertfalvai Árpád ucca és Mahunka Imre út sarkán lévő dohányárudáját a gyufa, szivarkapapír és szivarkahüvely árusítását szabályszerűen bejelentette.

     Budafok 1928 évi október hó 8.-án

                                                                       Kocsis István

                                                                          Szemlész

Amint a tények mutatják nem lehetett akkoriban nagy bürokrácia. Nem küldözhették Láncz urat az egyik hivataltól a másikig, nem pályáztatták a dohányboltot. Feri bácsi minden bizonnyal megkérvényezte az engedélyt – gondolom hasonlóan kézzel írott papíron – közben rokonai, ismerősei felépítették a szegényes bódét, majd a „szemlész” kiment és megszemlélte. A fent közölt írás szerint rendben találta.  Az I. világháború utáni években kezdett terjeszkedni a község a Fő utcától a Duna felé (OTI telep) és a vasút felé (Újtelep). Addig utcanevek sem kellettek, mert mindössze egy utca volt. A Láncz családban fennmaradt levelezőlap szerint így címeztek az ausztriai Linzből levelet: Lánz Ferencz

                          Albertfalva 64

                           Pest Megye

                            Ungarn

Megjegyzem Köln vagy Velence nagyságú városokban sem voltak Napóleon idején utcanevek. Minden ház kapott egy házszámot, ami lehetett jóval ezer feletti is. (Köln 4711)

A Mahunka Imre út két oldala a század húszas éveiben kezdett beépülni, így jogosan merült fel igény dohányboltra.  (Láncz bácsi relikviáit és a betegségéről elterjedt híreket erősítette meg Várszegi Ottó barátom – a trafikos testvérének unokája - aki azon kevesek közé tartozik, akik még közelről ismerték Feri bácsit.) A Láncz trafik előtt munkaidő után a környékbeli mesterek és segédeik kis csoportokban beszélték meg a világ dolgait, a falu legújabb történéseit. A szomszéd Finster kocsmából kihozott korsó sörükkel, fröccsükkel dohányfellegekbe burkolódzva diskuráltak általában sötétedésig. A másik „Újtelepi” kis trafikot az Albertfalva utcában Fehér Jánosné vezette. Legtöbbször azonban nem az asszony, hanem – a betegsége miatt leszázalékolt diplomás Jancsi fiát láttuk a bódé kicsiny ablaka mögött.

Mi húgommal legtöbbet a Fő utcai Halász trafikba jártunk vásárolni. No, nem cigarettát, hanem inkább cukorkát, nyalókát. Tagadhatatlan, néha cigarettáért is átmentünk. Akkor még nem volt tilos gyereknek cigarettát venni, bármelyik trafikba mosolyogva fogadtak, s ha lett volna pénzünk kisgyermekként az egész üzletet megvásárolhattuk volna. Nagyapám borbélyüzlete a Főutca túloldalán, éppen a trafikkal átellenben működött, s mi unokák nagyon sokszor tartózkodtunk óvoda vagy napközi helyett nagyapó kis fodrászüzletében. (Akkor még nem ismerték a társadalombiztosításnak jó néhány mai áldását, emiatt kisebb megfázások esetén iskola helyett délelőtt mehettünk az üzletbe „napközibe”. Édesanyánk ettől néhány méterre a Tintagyárban – későbbi nevén Budalakkban - dolgozott.) A Halász-féle trafikba elméletileg egyszerre akár öt-tíz vásárló is befért, és aki oda betért, azt azonnal megcsapta egy semmi máshoz nem hasonlítható fűszeres illat, a dohánynak, a szivaroknak, a különféle cigarettáknak, az olajos padló szagával kevert fanyar, száraz illata. Ezt neveztük mi gyerekek trafikszagnak. Nagyapánk leginkább 5 éves Tervet szívott, aminek darabját 12 fillérért árulta Halász bácsi vagy Paula néni. (Nekünk, gyerekeknek, akkor minden harminc év feletti nő „öregasszonynak” tűnt, így arra nem emlékszem, hogy Paula és lánytestvére a tulajdonosnak lánya, rokona esetleg alkalmazottja lett volna.)

 A fiatalok lehet, hogy csodálkoznak, de az ötvenes években a cigit még darabonként meg lehetett venni, viszont a csomagból csak a trafikos vehette ki a szálakat, mi ezután kaptuk kézbe kis stanecliba csomagolva.

(Akkor nem értettem, ma már tudom, miért volt így, ugyanis amióta létezik internet sikerült „kinyomoznom”. 1915-ben az I. világháború alatt jelent meg egy új pénzügyminiszteri rendelet mely így szólt:

„a darabonkénti eladásra kerülő szivaroknak és szivarkáknak a vevők részéről való válogatását megtiltom. A ragadós betegségek elterjedése veszélyének elhárítása czéljából elrendelem, hogy a dohányárudákban a rendes viszonyok helyreálltáig a szivarokat és czigarettákat maga az elárusító vegye ki a dobozokból és minden válogatás nélkül szolgáltassa ki a vevőknek.”)

Az, hogy mikor álltak helyre a rendes viszonyok arról nem szól a fáma – valószínűleg soha többet - de eszerint aki a világháború kitöréséig trafikban vásárolt cigarettát, vagy szivart – egyenként végigtapogatva – szálanként maga válogathatta ki dobozából azokat. A Munkásból, a Kossuthból és az 5 éves Terv-ből, egy pakliba 25 szivarkát csomagoltak (nem húszat, vagy tizenkilencet!), kettő – három, illetve három forint ötvenért paklinként. (1946-tól, az új forint bevezetésétől alig volt infláció, az árak sokáig nem változtak.) A Munkás volt a legolcsóbb s egyben az egyik legerősebb cigi, olyannyira, hogy jómagam még évek múltán felnőttként sem tudtam belőle egy szálat sem végigszívni. Az olcsó cigarettát viszont sokan – elsősorban kis fizetésű munkások - meg tudták fizetni, hisz fele annyiba került, mint például a Terv. Ha nagyapónak éppen nem ült senki a borbélyszékében, akkor rendszeresen kiugrasztotta valamelyikünket, hogy hozzuk egy-két szálat kedvenc cigarettájából.  (12 fillér volt egy szál. Ne gondolják olvasóim, hogy tévedek. Létezett réz majd később alumínium kétfilléres pénzérme is, mindegyiknek lyuk volt a közepén!) A fodrászüzletbe mivel kizárólag férfiak jártak (igazi „békebeli” borbélyüzlet volt, politikán, foci meccseken hevesen vitatkozó férfiakkal), rendszerint vágni lehetett a füstöt, de akkor ez még senkit nem irritált, hiszen vonaton, moziban, kórházban, tanári szobában mindenütt lehetett dohányozni. Az egyik általános iskolai tanárunk a tanteremből még ki sem ment, már szájában lógott az égő cigaretta.

Érdekes összehasonlítani a trafikáruk akkori árait a borbélyüzlet szolgáltatásainak áraival. (Nincs nehéz dolgom, mert nagyapám szálkás betűivel kockás füzetkéjébe akkurátusan vezette bevételeit, ezt a füzetet aztán halála után emlékbe eltettük. Az elképzelhető, hogy nem mindegyik munkáját írta be, mert mint maszek tudta, bármikor jöhetnek az adóhivataltól villámellenőrzésre. Lehet, hogy e füzete alapján adózott?) Egy sima borotválás egy forint ötvenbe, egy hajvágás – hajmosás nélkül, ugyanis akkoriban férfiaknál ezt a szolgáltatást szinte senki nem kérte - három forintba került. A borotválás árába benne volt az arcvíz, amit a háború után egy ideig nagyapám maga pancsolt, később tért át a gyári Pitralonra. Summa summarum egy borotválásért fél doboz (mai szemmel szörnyű rossz) cigarettát lehetett venni. Igaz, a Munkás volt talán a legerősebb, ellenben a Kossuth népszerűségével egyik márka sem vetekedhetett. (Az utolsó Kossuth cigaretta 2013-ban (!) futott le a gyárnak az akkor már régóta valamelyik multi kezében lévő üzem gépsoráról.) Nagyapó kényes volt cigarettájának minőségére, vásárláskor még azt is meg kellett kérdeznünk, melyik város neve van a paklira nyomtatva.

 Az I. világháború előtti utolsó békeévben még 22 dohánygyár működött Nagy- Magyarországon, hogy az ötvenes évekre mindössze alig fél tucat maradjon. A Budafoki úton (Lágymányoson), Pécsett, Pápán, Egerben, Debrecenben valamint Sátoraljaújhelyen maradt dohánygyár és emlékeim szerint ez utóbbi cég szivarkáit részesítette előnyben nagyapám. Télen valamint esős tavaszi, őszi napokon az 5 éves Terv cigarettásdobozait szárítgatta a borbélyüzlet kis vaskályhája melletti hokedliján, (évekkel előtte volt 3 éves Terv cigi is, mint ahogy hároméves terv is), mert a dohány szárazságával sohasem volt kibékülve. (A trafikosok rendszeresen vizes ruhát tettek a kályhára, hogy megfelelő legyen a levegő páratartalma és a termékei ne száradjanak ki. Nagyapámat rettentően bosszantotta ez a „nedvesítési eljárás”, ő csontszáraz cigit szeretett szívni.)

A debreceni dohánygyárból kikerült cigarettákat messze kerülte. Valahol hallotta, hogy ebben az üzemben a háború után a dohányhiány kiküszöbölésére a Nagyerdőben összegyűjtött, kiszárított tölgyfaleveleket kevertek a dohánylevelek közé. Ez a hamisítás - mint a rendszerváltás idején kitudódott - valóban megtörtént, ezeket a cigarettákat azonban leginkább a hazánkat megszálló szovjet katonáknak szállították, mintegy „kárpótlás” fejében. Néhány országban azóta is bevett „gyakorlat” un. szurrogátumokkal hamisítani a cigarettát. Leginkább dió, cseresznye vagy platánlevelek azok, amelyekkel általában kísérleteznek.  (Ne feledjük a fronton még kukoricalevélből sodort szivart is szívtak a megrögzött dohányosok.)  Az ötvenes években nálunk még nem volt ismert a füstszűrős cigi, viszont sokan használtak rövidebb-hosszabb szipkát. A szipkába vattát tömtek, ez lett a füstszűrő. Alig néhány ismerősömre emlékszem, aki ilyen filterrel cigizett volna, a leghosszabbal bizonyára plébánosom Ormai Guszti atya, akinek cigarettája jobbára 25 centi hosszan lógott ki a szájából. Természetesen a trafikokban a legkülönbözőbb papír, csont, fa, később műanyag szipókákat lehetett vásárolni. Nem messze Albertfalvától, a mai Karolina úton működött a VACO papírszipka-gyár. Dr, Máté Róbertnek (lásd az „Albertfalva orvosa és helytörténésze” fejezetet) édesanyja dolgozott ebben a kisüzemben. A szipka felső, a cigarettával érintkező része impregnált papírból készült, a szipókája lúdtollból. Ezt a szipkát 15-20 alkalommal lehetett újra használni. A XIX. század végén azonban a férfiak inkább még szivaroztak vagy pipáztak. Akkor a cigaretta – amit nem gépekkel, hanem egyenként kézzel töltöttek – még olyan úri huncutságnak számított. A szivargyártás fellegvára hazánkban Eger lett. Az egri gyárban sok száz nő sodorta a válogatott dohányleveleket közepes vagy gyengébb minőségű szivarokká. A szocializmusnak nevezett esztendők alatt a drága, import kubai szivarok eltűntek a trafikokból, vagy csak csillagászati összegekért – pult alól – lehetett hozzájuk jutni. A cigarettázás hegemóniája valamint az egyre gyengébb minőségű dohány lehetett az oka, hogy szivart mind kevesebbet és rosszabbakat készítettek hazánkban. Az ötvenes években Egerben még hagyományos módon kézzel készült az Árpád, a Dózsa és a Táncsics szivar, aztán jött a Csongor nevezetű „műszivar”, mely a külső tetszetős dohányborítás alatt papírburkot rejtett magában. 20 darab Csongor 9 forintba került, ez három hajvágást illetve 6 borotválást ért. Különös „trükkel” készítették a Caro, a Cuba illetve a Novitas szivarokat. Egy külső dohányfóliába csomagolták a porrá zúzott, majd ragasztóval összekevert dohánytörmeléket, amit így még vastag szivarkának sem lehetett csúfolni. A nagyobb trafikokban, sok minden egyebet lehetett még kapni. Mi gyerekek apró játékokat, stolwercket, fruttit, selyempapírba csomagolt Dianás cukorkát, s egyéb édességeket vehettünk, természetesen darabonként, néhány fillérért. Különféle papírárut, tintát, tollhegyet, radírt, okmánybélyeget, tantuszt szintén ott vásárolhattunk. Sordélyi Pista barátom, alig múlt nyolc éves, amikor igazi élelmes srácként összegyűjtötte a környéken található fémhulladékokat és összebütykölt kis tragacsával elcipelte a – nekünk akkor világ végének számító - Hengermalom úti MÉH-telepre. A kapott néhány forinttal meg sem állt a Halász trafikig, ahol műanyag katonákat, játék dzsippeket, apró csecsebecséket és marokszámra cukorkát vásárolt. A legtöbb trafikban fő helyet foglaltak el a különféle fából készült hosszabb, rövidebb pipák. Ezekhez ízlés szerint válogathatott mindenki illatos pipadohányt. Édesapám próbálkozott pipázással, aztán egyik nap hirtelen felhagyott vele.

Tudod fiacskám mondta:

– A pipázás nem nekem való foglalatosság, sok a baj, a törődés vele. Egyenletesre tömni, állandóan ráfigyelni, újra gyújtogatni, tisztogatni ezt nem nekem találták ki, erre nekem nincs se időm, se idegem. A pipázás olyan pecázós, sakkozós nyugdíjas embernek való, nem nekem.

Apám fiókba tartott pipáit évekkel később néha elővettem, megtömtem drága, finom dohánnyal, hogy megpróbáljam meggyújtani, szívni. Azonban hamar rá kellett jönnöm, a pipázás annak a legnagyobb élmény, aki a pipázó mellett üldögél, ő valóban érzi a pipadohány kellemes aromáját, bukéját. Ma is nagyon élvezem, ha valaki mellettem pipázik valami különleges, illatos dohánnyal.

Alkoholt a trafikok sohasem árulhattak, ellenben sorsjegyet, lottó és totószelvényt Albertfalván némelyik trafikban lehetett kapni, a kitöltött szelvényt is az ott elhelyezett ládikába kellett bedobni. Sokáig - egészen 1957-ig - csak a totó létezett Magyarországon, a szelvényeken feltüntetett tizenkét mérkőzés esélyeit nagyapánál aztán alaposan ki lehetett tárgyalni.

Az ötvenes évek végének egyik vasárnap estéjén már lefeküdni készültünk, amikor nagyapó kopogtatott szobánk ajtaján.

 - Sragyekok! 12 találatom van a totón közölte lelkesen kipirult arccal és akkor valóban azt hittük milliomosok lettünk. Elővette legjobb, féltve őrzött borát és a nagy eseményre koccintottunk. Késő éjszakáig beszélgettünk. Hétfőn aztán hidegzuhanyként ért a hír, azon a héten több ezer telitalálatos szelvényt találtak. Nem lettünk gazdagok!

A ma sokkal népszerűbb lottó nehezen gyökeresedett meg, s mivel nagypapám 1960-ban meghalt, valószínűleg életében egyetlen lottószelvényt sem töltött ki.    

A dohányzás hatvan esztendővel ezelőtt korántsem volt annyira szokásban, mint napjainkban. A férfiak negyede-ötöde rontotta csak a tüdejét, mivel az élelmiszerekhez, valamint az alkoholhoz viszonyítva meglehetősen drága mulatságnak számított cigarettázni. A villamosmegállókban viszonylag jólöltözött férfiak rendszeresen szedték az eldobált csikkeket, pedig akkor még jóval „spórolósabban” dohányoztak az emberek, kevesebbet hagytak meg a filter nélküli cigarettából. (Megvárták, amíg körmükre nem ég a cigaretta.) Mostanában gyakran látom, sokan gyújtanak rá a megállókban méregdrága hosszú cigikre, majd néhány slukk után - ha jön a villamos - gondolkodás nélkül eldobják. (Pedig a megállókban szintén tilos a dohányzás!)

A nők és a dohányzás. Bárhová megyünk, szembetűnik, hogy ma alig kevésbé dohányoznak a gyengébb nem képviselői, mint a férfiak. Nálunk a hatvanas évek közepén az első füstszűrős cigaretták megjelenésével kezdett a hölgyeknél a cigarettázás mindinkább gyakorlattá válni. (A háború előtti filmekben néhány filmcsillag, mint Karádi Katalin néha rágyújtott, mert akkor ez trendinek számított, az úrinők pedig rendre utánozták a népszerű művésznőt. Lásd: Karády Katalin: Hamvadó cigarettavég. A nyilvánosházi kurtizánoknál szintén szokásban volt a dohányzás, de ennek részletes kifejtésébe most inkább nem mennék bele.)

A Kossuthnál, Munkásnál voltak sokkal jobb és drágább cigaretták is, így a Tulipán (csomagja 7 forint), és a Budavár ami 15 forintba került. Gondoljunk bele, egy csomag Budavár cigaretta áráért ötször lenyírták valakinek a haját. (Ma egy olcsó férfi hajvágás – nem vizes – legyen 1500 forint, másfél pakli „drága” Slim cigaretta ára.) Az utolsó néhány évtizedben rettenetesen megnőtt a dohányosok száma és az elszívott mennyiség. Száz éve a pipázás és a szivarozás mellett mi magyarok évente mindössze 14 millió cigarettát szívtunk, napjainkban 30 milliárdot pöfékelünk el, ami egy főre számítva 3000 szál, és ebben a csecsemők ugyanúgy benne vannak, mint a kórházban fekvő aggastyánok. Európának nyugati felén ez a fogyasztás ennek a felét sem éri el. Ebből egyenesen következik a tüdőrákos megbetegedések hazánkban kiugróan magas száma, annak ellenére, hogy füstszűrőkkel, valamint a dohánynemesítési valamint feldolgozási technikák tökéletesítésével sikerült jelentősen lecsökkenteni a tüdőbe jutó káros anyagok mennyiségét. (Az első csökkentett nikotint tartalmazó, füstszűrő nélküli magyar szivarkának a Nikotexet árulták, erre próbálta minden „egészségvédő” régi trafikos rábeszélni kuncsaftját, hiszen jóval több volt rajta a haszon. A trafikos lehet, hogy sohasem a hasznát nézte, hanem mindig az egészséget védte?)

Nálunk a Fecske 1962-beli megjelenése forradalmi változást hozott a cigarettafogyasztásban. Az erős dohányosok ma is sajnos sokat (nagyon sokat) költenek szenvedélyükre. Ki gondolná, hogy aki ötven éven keresztül napi egy dobozzal szív, az életében egy drága luxuskocsi árát füstöli el. Káros a dohányzás? Ahhoz nem fér kétség.

Felvetődik viszont a kérdés, egy gyakorló katolikus embernek bűn-e a dohányzás. A válasz valószínűleg igen, mert merényletet követ el az egészsége ellen. Kérdés csak az, milyen bűn a dohányzás? Minden bizonnyal nem halálos, hanem bocsánatos, hisz számos szenttéavatási pörben hozták fel az ördög ügyvédjei a jelölt ellen, hogy dohányzott, minden esetben sikertelenül. Az egyház régi és új szentjei között többen tubákoltak, szivaroztak, cigarettáztak, így Bosco Szent János, Néri Szent Fülöp, Páli Szent Vince, Vianney Szent János vagy Szent Pio. Pio atyáról terjedt el egy kedves történet: Egy onkológiai konferencián a rákról szóló előadás közben páter Pio odafordult szomszédjához, és megkérdezte:

 - Ön dohányzik? Mikor igenlő választ kapott, a kapucinus szerzetes felemelt ujjal figyelmeztette az illetőt: „ez nagyon rossz!”, majd azonnal a másik szomszédjához fordult, és megkérdezte:

 -  „Van dohánya?”

A lourdesi Bernadett Sobirousnak gyermekkorában asztmája ellen javasolta orvosa a tubákot. Bernadett aztán haláláig szenvedélyes dohányos maradt. Később, amikor már szerzetesnő volt, egy rekreáció alkalmával elővette a tubákos dobozát a nővérek legnagyobb megrökönyödésére. Egyik nővértársa meg is rótta:

 -  Marie-Bernard nővér, téged sohasem fognak kanonizálni!” A nővér tévedett, Bernadett tubákos doboza ma ki van állítva Lourdes-ban, minden zarándok megtekintheti.  

Szögezzük le s a szentek példája láttán higgyük, hogy a dohányzás bocsánatos bűn, ami viszont kétségtelen komolyan egészségrontó. Gondolom, ezt vallja feleségem is, aki nagyon vigyáz az egészségemre, no meg az üdvösségemre és soha nem enged napi három szálnál többet elszívni. Most tehát reménykedhetek. Bár nehogy úgy járjak, mint a Móricka vicc főhőse:

 - Mama képzeld, a papa telefonált a túlvilágról!

 - Na, mond, és mit akart?

 - Hát csak azt, hogy küldj neki valami jó cigit!

 - De hová azt nem mondta?

 - Azt nem, de biztos a pokolba, mert tüzet nem kért!