Elfelejtett vegyigyárak Albertfalván

Állok a késő őszi fáradt napsütésben a régi temető új hősi emlékoszlopának avatási ünnepségén. Lehetünk talán vagy százan, főként jóval ötven felettiek. Nekünk, akik eljöttünk a szertartásra többnyire van még valamilyen emlékképünk a múlt század hatvanas éveinek elején megszüntetett gazos, elhanyagolt sírkertről, mely felszámolásakor már igazán nem vált városrészünk dicsőségére. Valószínűleg mi itt tisztelgők lehetünk az utolsó generáció, akinek még személyes élményei lehetnek a II. Világháború előtt használaton kívül helyezett temetőnek földbe süppedt sírjairól, korhadt fakeresztjeiről, kifosztott kriptáiról.

Arra ellenben már mi sem emlékezhetünk, hogy a 20. század első éveiben Albertfalva, a mindössze ezer lelkes kisközség, a kor csúcstechnológiáit alkalmazó üzemeknek adott otthont.

1999. szeptember 20 jeles nap Albertfalva és Budafok (Promontor) történetében. Az alig három évvel azelőtt átadott Ferenc József híd budai hídfőjétől – a mai Szent Gellért tértől - ekkor indul a Helyiérdekű Vasút első járata (röviden HÉV) Budafok központjáig. (Ezt a vonalat 1907-ben Nagytétényig meghosszabbítják.) A villamosított vonal Albertfalvát egykettőre „közel hozza” a fővároshoz, gyors és kényelmes elérhetőséget biztosítva a rohamosan fejlődő Budapest kerületeihez.

Buda területén – így Lágymányoson, Kelenföldön - ipartelepek létesítését a Fővárosi Közmunkák Tanácsa (a Közmunkatanács) nem támogatta, ezért aki gyáralapításon törte fejét, annak városon kívüli, korszerű közlekedéssel megközelíthető, beépítetlen telkekre fájt a foga. Az újonnan átadott budafoki HÉV vonal mentén lévő területek ezen igényeknek maximálisan megfeleltek. (Ne feledjük, a HÉV mellett Albertfalvának 1861-től vasútállomása volt! Az iparosodást, városiasodást a villamoshoz hasonlóan a 19. század közepétől segítette a vasút, ugyanúgy, mint napjainkban az autópálya építés. Ha egy kis mezőváros vasútállomást kapott, netán vasúti csomópont lett, a település életében látványos fejlődés indult meg. Ennek tipikus példája Nagykállónak a szabolcsi megyeszékhelynek sorsa. A város konzervatív vezetői, minden lehetséges fórumon elszántan tiltakoztak, hogy a „füstokádó vasparipát már pedig feléjük semmiképpen ne vezessék”. A kis poros Nyíregyháza ellenben boldogan fogadta a vasútépítés tervét. 1858-ban aztán átadták a Budapest-Nyíregyháza vonalat, aminek következtében az új megyeszékhely 1867-ben a dinamikusan fejlődő Nyíregyháza lett. Míg Nagykálló közben még a városi rangját is elvesztve - háromezres fejletlen település maradt - addig Nyíregyháza ma az ország nyolcadik legnagyobb települése.)

Az egy utcából álló Albertfalva elöljárói a Fő-utca (Sisinek, a magyarok kedves királynőjének halála után Erzsébet királyné út) és a Déli Vasút töltése között - a temetőhöz közel - igen méltányos áron kínáltak telkeket ipari beruházásokhoz. A századfordulón már világosan látszott, hogy az asztalos manufaktúrákat, kis családi üzemeket előbb utóbb felváltja, a nagyüzemi bútorgyártás. Az előrelátó faluvezetők azt is tudták, hogy a környék számára igazi előrelépést - a faipar mellett – más ágazatok megjelenése hozna.

1905 nyarán Eiser Sándor és testvére Nándor azzal a kéréssel fordult Albertfalva jegyzőjéhez, hogy számukra 4000 négyzetméter területet biztosítson aetherikus olajok és vegyi termékek gyártására. Az első hallásra aggodalmat keltő, ismeretlen produktumok, megijesztették a község vezetőit, hisz félő volt, hogy az üzem olyan cikkeket gyárt majd, ami erősen szennyezi a falu mindaddig kristálytiszta levegőjét. Amikor azonban a tulajdonosok biztosították a döntéshozókat, hogy ilyenről szó sincs, megkapták az építési engedélyt. A modern kémiához értő Eiser testvérek bevették üzletükbe tőkéstársnak Weisz Izidort, és 1906-ban négy kis üzemcsarnokban megindult a termelés. Ismert tény, egy induló ipari vállalkozás akkor lesz kifizetődő, ha sikerül a piacon olyan termékkel előrukkolni, amire várhatóan hosszú ideig komoly kereslet ígérkezik. Az aetherikus olajokra különösen nagy igény mutatkozott. A vegyipar rohamos fejlődésének következtében alig néhány évvel azelőtt jelentek meg a piacon a szintetikus színezékek, illatanyagok, virágolajok, amit (még régiesen) aetherikus olajoknak neveztek. Egyre-másra állítottak elő újabb és újabb gyümölcs-észter keverékeket, melyeket a pálinkakészítők, a cukorka, a parfüm és kozmetikai cikkeket gyártók korlátlan mennyiségben átvettek. (Akkoriban még nem ismerték a Fidesz - KDNP „pálinkatörvényét”, és bármilyen szintetikus aromaanyaggal „megbolondított” tiszta szeszt pálinkának nevezhettek. Az esszenciákból és tiszta szeszből pancsolt italokat aztán lényegesen olcsóbban dobták piacra, mint a biológiai erjesztéssel előállított nemes párlatokat!) Olyan jól ment az üzlet, hogy a tulajdonosok Bécsben, Párizsban, és Budapesten is üzembe helyezték illatos virágolajokat, esszenciákat párló aetherikus üstjeiket. A gyárban - a tulajdonosokon kívül - mindössze hatan dolgoztak. Jellemző a technológia korszerűségére, hogy fél tucat szakmunkás, évi több millió korona forgalmat csinált. Ez, a századelőn ritkaságszámba menő termelékenység igazán példaértékűnek számított. A kis mini üzem a Fő utca 10 szám alatt működött és a villamosról ma is látható lenne, ha időközben az öreg omladozó irodaépületet és az üzemcsarnokokat le nem bontják. A gyár megközelítése lovas kocsikkal, teherautókkal a Fő útról elég körülményesnek bizonyult ezért, a telekhatártól nem messze, nyitottak egy új utcát a Fő útra merőlegesen.   Ebből az Árpád utcából (ma Fonyód utca) könnyen meg lehetett közelíteni a temető északi oldalát, a vasúti töltést, a vasútállomást és a gyártelep teherszállításának problémáját is megoldották. Évek múlva az Árpád utca HÉV megállót kapott, ami – ezután még vagy négy évtizedig – csak un. „feltételes megállóként működött”.(Nem minden szerelvény állt meg.) Az észteresítő üstökben kellemes, a legkülönbözőbb virág és gyümölcs illatú szintetikus aromákat, illóolajokat főztek, a környéken lakóknak pedig eszükbe sem jutott, hogy panaszkodjanak az aetherikus olajok egészséget károsító hatására. A falu büszke volt korszerű, divatos, innovatív cikkeket előállító gyárára. Hamarosan híre terjedt, hogy a környéken olcsón lehet telekhez jutni, a kitűnő megközelítés meg további vállalkozókat vonzott. A kedvező telekár s a Budapesthez való közelség adta az ötletet Dr. Dorogi Istvánnak és kollégájának Tuschák Imrének, hogy egy merész, újszerű vállalkozásba vágják fejszéjüket. Akkoriban az aetherikus olajok mellett volt egy másik termék, amit szintén korlátlan mennyiségben el lehetett adni, s ez volt a 19. század végének forradalmi újítása a gumi.

A század negyvenes éveiben az amerikai Charles Goodyear kaucsukból, kénnel való melegítéssel, un. vulkanizálással egy új rugalmas anyagot, gumit állított elő. A gumi rohamos elterjedését ellenben nagyban akadályozta, hogy a kaucsukfa akkor még csak Brazíliában volt honos, a brazilok pedig úgy vigyáztak „csodanövényükre”, mint a régi kínaiak a selyemre, vagy a porcelánra. Hanry Wickman 1876-ban élete kockáztatásával 70 ezer Hevea brasiliensis (a kaucsukfa latin neve) magot csempészett ki az országból, amit a londoni Királyi Orchideaházban megpróbált kikeltetni. A magokból kifejlődött – csak minden harmincadik mag eredt meg - kis magoncokat Anglia gyarmataira, Malájföldre és Ceylonba vitte, ahol 1907-re a fák nedvéből már ezer tonna tiszta kaucsukot nyertek. A hajón szállított közel háromezer magoncból mindössze 12 élte túl a szállítást, ebből szaporították az évek alatt több millióra gyarapodott állományt! A magyar ipar fejlettségére, gyors reagálására jellemző, hogy Goodyearrel szinte egy időben, a Stáció utcában, (ma Baross utca) a Kölle és Jung cég „Ruganymézga gyárat” alapított. (Ruganymézga volt az „ősgumi” magyar neve)

Az 1880-ban létesített Magyar Ruggyantaárugyár Részvénytársaság főmérnöke Dr. Dorogi István és titkárságvezetője 1910-ben jobbnak látta, ha önállósítják magukat és Albertfalván - közvetlenül az Eiser és Weiss művek melletti telken – gumigyárat alapítanak. A gumigyártás, elsősorban a vulkanizálás miatt, ellentétben az észterekkel nem gyümölcsillatú, amiről a lakosság csak a termelés beindulása után szerzett tudomást. A Dorogi Gumigyárban (az autógyártás kezdetlegessége folytán autógumira akkor még nem mutatkozott komoly igény) leginkább csecsemőknek, gyermekeknek való csipogó, felfújható játékokat, úszógumikat, labdákat, valamint gumitalpú vászon tornacipőket gyártottak. Ennek a technológiának környezeti ártalma szerencsére közel sem volt annyira súlyos, mint később a finom kormot igénylő autógumi előállítása. Idős albertfalviak visszaemlékezései szerint a mindenkori széljárástól függött, hogy a község melyik utcája részesült a gumigyár jellegzetes „illatának áldásában”. Déli és nyugati szélben a Fő-utcai házak lakói, keletiben a gomba módra épülő vasút-közeli, kertvárosiak bosszankodhattak, bár állítólag a környezetszennyezés nem volt elviselhetetlen. A két új üzem sikere példa nélkül állott, tíz év alatt Albertfalva lélekszáma megduplázódott, ami további vegyipari beruházásokat vonzott. Ferenc József halálának évében, a községnek Duna felöli részén, a Budafoki út végén (ma Hunyadi János út 9) felépült a Hangya Rt. vegyigyára. A Hangya üzemeiben már nem csak vegyipari termékeket, hanem szinte mindent csináltak, amire igény mutatkozott, s ami eladhatónak tűnt. Így szappant, gyufát, cipőkrémet, mustárt, fogkrémet, fogport, hintőport, kékítőt, kölnivizet, sőt tésztát is gyártottak az évek során. Legnépszerűbb a szappan volt, amiből évente 200 vagon hagyta el az üzemet. Ne feledjük, az I. Világháború alatt - s még utána évtizedekig – mosógép híján, a háziasszonyok fateknőben, mosószappannal mosták tisztára a mosnivalót. Egy év próbaüzem után megkezdték a nyers mosószappan finomítását és különböző illatú pipere illetve babaszappannal jelentek meg a piacon. A faggyúból, avas zsírból, keményített olajból, faggyúból való nátronlúgos szappanfőzést néha igen kellemetlen szag kísérte, azért ügyes döntéssel a gyártelepet a falutól (a főútvonaltól) kissé távolabb telepítették. (Két évtized múlva az OTI telep felépültével az új lakások aztán közelebb kerültek a Hangya üzemépületeihez.) A gyár különösen sikeres terméke volt a svéd, un. biztonsági gyufa. Fennmaradt termelési adatok szerint, 1921 és 1938 között 50 millió skatulyát készítettek, úgy hogy az erdőből beszállított rönkfától a gyufaszálon át a dobozokig, az összes munkafolyamatot a Hangya telephelyén végezték. Amíg a községnek minden harmadik házában működő asztalosok tevékenysége nehéz férfimunkát igényelt, a nők leginkább a háztartásban, gyermeknevelésben jeleskedtek, mindössze néhány asszony segített a műhelyekben politúrozni. A Hangya üzemeiben azonban döntően nők dolgoztak, a szappan darabolását, csomagolását, a fogkrémek, fogporok, kölnik, cipőkrémek töltését általában a gyengébbik nem végezte.  Albertfalván, egyik pillanatról a másikra, megjelent a női munkavállaló, a munkásasszony, annak összes problémájával.

Ma a gumi és az aeteres olajok gyárát hiába keresnénk, mindkettő még a második világháború előtt elköltözött. A Hangya Szövetkezet műemlék üzemcsarnokai azonban most is állnak. Ma a Caolára keresztelt Kozmetikai és Háztartás Vegyipari gyár üstjeiben változatlanul főzik a szappant, készítik a kozmetikumokat. A gyáralapító Baeder Hermann külföldön tanulta az illatszerészet és szappanfőzés tudományát. Egy igen közismert legenda szerint az alapító tulajdonos gyermekét Carolának hívták, de a kislány sokáig nem tudta helyesen kiejteni a saját nevét, s amikor magáról beszélt, mindig Caolát- Caolát ismételt. (Raccsolt a lelkem.) Az apának megtetszett kedvenc gyermeke szójátéka, erről nevezte el termékcsaládját, sőt üzemét is. Baeder Hermannak több gyára működött valamikor Pesten, hogy az államosítás, a szüntelen gyárösszevonások után mindet egy helyre, a volt Hangya területére centralizálják. A rendszerváltozás aztán kiváló alkalmat nyújtott arra, hogy a „tűzhöz közeli” emberek, névleges összegért, a céget privatizálják. Így lett végül a jelenleg magántulajdonban lévő Caola gyár, a Hangya Rt „jogutódja”. A napjainkban mindössze százötven munkást foglalkoztató céget hosszú ideig az a Nagy Imre vezette, aki a Kommunista Ifjúsági Szövetség 1989. április 22.-én megtartott utolsó elnökválasztásán legyőzte az ifjú Gyurcsány Ferencet és lett a kérész életű Demokratikus Ifjúsági Szövetség (DEMISZ) elnöke. (Ha előbbi nevét nem is sokan, az utóbbiét annál többen ismerik.)

A valamikor szebb napokat látott Hangya - Caola gyár sorsa tipikus példája a politikai hatalom pénzügyivé konvertálásának.

Az eddig említett üzemeken kívül a korabeli írások beszámolnak egy a Fő utcában működő mini üzemről az „Albertfalvi eczetgyárról”. (Akkor még így írták!) Annyi tudunk csak róla, hogy francia mintára borecetet készítettek, egy igen régi, több ezer éve ismert technológiával. Arra ugyanis hamar rájöttek a borászok, hogy levegőn a boruk hamar megecetesedik. Ezt a tapasztalatot használták föl az un. Orleansi-ecetgyártásnak nevezett technológiában. A fedett fészerben tárolt nyitott fahordókban (faedényekben)

A lopókkal a hordók aljáról felszívott borecetet árulták mindenhol savanyításra. A gyorsecetgyártás - ahol híg alkoholos oldatból, faforgácsos ecetágyon, meleg levegő befújásával történik a biológiai oxidáció - azonban hamar csődbe vitte ezeket a manufaktúrákat. A hazai üzletekből egy időre el is tűntek a formás üvegecskékben árusított színes borecetek. Csak a legújabb gasztronómia, a számtalan szakácskönyv, az egyre szaporodó televíziós főzőműsorok valamint a külföldi túrizmus terjedése hozta újra divatba – a gyorsecetnél jóval drágább borecetek fogyasztását. (Ettől függetlenül a mai ecetfogyasztás zöme alkohol vizes oldatából való gyorsecetgyártással készül. A szupermarketek polcain található borecetek bizonyára különféle, de gyengébb minőségű borokból már szintén a gyorsecetgyártásnak nevezett módszerrel készülnek, hiszen csak így tudják ellátni a megnövekedett igényeket. Annak kérdése pedig, hogy miért maradt ki az emberek emlékezetéből ennyire az „albertfalvi eczetgyártás” arra leginkább az lehet a magyarázat, hogy talán csak egy család, a kertjük végében található nyitott fészerben erjesztette a kocsmákból kapott ecetesedő borokat.    

A három, eddig említett vegyigyár letelepedését követte a Czakó Textilgyár, a francia Lorrileux Chimie Rt, a Lóden Posztógyár, az Első Magyar Repülőgépgyár, az Első Magyar Légcsavargyár, a NAUTICA Rt, a Vasfonal Rt, a Gamma Művek fióküzemei, a Neuschloss-Lichtig Faipari Vállalat és még néhány kisüzem.

                                                                Sümegh László

A készületben lévő Új albertfalvi történetek könyv részlete.