A dohányzásról a régi albertfalvi trafikok ürügyén
A dohányzásról pofon egyszerű
leszokni.
Én magam is legalább százszor
megtettem.
(Mark Twain)
Igazán nem nevezném magam szenvedélyes
dohányosnak. Egy jól sikerült ebéd utáni kávé, esetleg sörözés közben azonban
szívesen elszívok egy-egy szál könnyű, un. „női” cigarettát. Komoly dohányos
barátaim rendszerint meg is jegyzik:
- Te Laci mi a csudát szívsz, ez nem rendes
cigaretta, ez nőknek való dekoráció.
Nem tagadom, kocabagós vagyok.
(Sajnos ezt a terminológiát a háziorvosom nem díjazza.) Van úgy, hogy napokig
eszembe sem jut rágyújtani, hogy aztán valami „rendkívüli” helyzetben egymás után
kettőt-hármat is elszívjak. (Ilyen „rendkívüli” helyzet lehet - mint már
említettem - egy jó társaság, egy egészen kitűnő kávé, vagy a frissen csapolt
Dréher sör.) Jó tizenöt esztendeje lehet már annak, hogy egy passaui kirándulásunk
alkalmával a habzó Paulaner mellé nagyon megkívántam a cigarettát. Kotorászni
kezdtem a zsebemben, de sehol nem leltem egy fia szálat sem. Hirtelen
felvillant, hisz reggel a szállodában kidobtam a szemétbe az üres paklit.
Bánatomra a passaui sörözés élményét ezen a napon nem emelte a cigi.
Miután kifizettük a cechet mondom a
feleségemnek – aki egyébiránt nagyon ellenzi ezt az egészségtelen szokásomat -,
sebaj, gyorsan keresünk a környéken egy trafikot, vagy szupermarketet és
veszünk egy dobozzal, az bizonyára kitart a hátralévő néhány napra. Aztán végigkajtattuk
a várost, minden lehetséges helyre benéztünk ám akárhova mentünk, olyan képpel
néztek ránk, mintha a Holdról jöttünk volna. Égen-földön hiába kerestünk
füstölnivalót akár élelmiszerboltokban, kis delikatesz üzletekben, vagy éttermekben,
sőt még benzinkutaknál sem kaptunk. Ekkor szembesültem először azzal, hogy a
„fejlett” Nyugat már vigyáz polgárai egészségére s csak szigorúan meghatározott
helyeken árulnak dohánytermékeket. (Hasonlóképpen
jártunk Finnországban az alkohollal. Sört, bort, pálinkát egy olyan
nagyvárosban, mint Jyväskylä mindössze egyetlen üzletben árulnak. Igaz ez
tizenöt éve történt, azóta liberalizálhatták ezt az intézkedést.)
Átlépve a határt Hegyeshalomnál, a
benzinkútnál végre megvehettem megszokott EVE
cigarettámat, a világ dolgai ezzel számomra rendeződni látszottak, a
bajorországi fiaskó lassan a feledés homályába veszett.
Viszont tudjuk, minden, ami az
Európai Unióban úzus, nálunk előbb utóbb óhatatlanul begyűrűzik. Nem tagadom,
van ráció a dologban, talán az is elképzelhető van valamiféle leszoktató hatása
ennek a rendelkezésnek. Beismerem, egy-két szál cigarettáért én sem veszem
szívesen nyakamba a várost, jól elvagyok egy darabig nikotin nélkül. (Nincsenek birtokomban statisztikai adatok, de
el tudom képzelni, hogy visszaesett a dohányfogyasztás Magyarországon!)
Tény, három éve nálunk is bevezették
a Nemzeti Dohányboltok rendszerét és egyedül csak ezekben az üzletekben lehet
dohánytermékeket kapni. Természetesen - mint hasonló többeket érintő változások
esetében - azonnal megindultak a politikai csatározások. Az ellenzéknek nagyon
jól jött, hogy ezzel az új üzleti koncepcióval a kormánypártokon fogást lehet
találni. Ki kapott trafikot és ki nem, és ha nem, miért nem, erről harsogott
hónapokig a média. A kereskedelmi csatornák műsorainak felében arról
csámcsogtak, hogy milyen méltatlan módon jutottak egyesek üzlethez, s mekkora
korrupció lehet a dolog mögött. Közben jókat lehetett belerúgni a szisztéma
kitalálóiba, valamint alkalmazóiba. (Azért
én sem gondolom, hogy ebben a kérdésben mindig minden tökéletesen rendben lett volna.) Okos emberek pró és
kontra nyilatkoztak, hogy egy idő után aztán elcsituljon a hangzavar s a
bagósok is megszokják a lényegesen szűkebb vásárlási lehetőséget. Ahogy
alábbhagytak a viharok, mindenki megbarátkozott az új módival, úgy ahogy
hozzáedződtünk a Lajtán innen is, hogy nem árulnak minden utcasarkon
dohánytermékeket. (Én most nem mennék bele az azóta igencsak lerágott csontnak tűnő
témába, viszont szívesen mesélek a régi Albertfalva trafikjairól, arról a
világról, amelyikre ezen a tájon egyre kevesebben emlékeznek.)
Egy kis trafik és dohánytörténet
Napjainkban a húszezres lakosú
Albertfalván jelenleg mindössze öt Nemzeti Dohánybolt működik. Ebből kettőt néha
én is meglátogatok, az Auchan áruháznál lévőt, valamint az Építész utca sarkán
a CBA mellettit. A II. világháború előtt - és még utána két évtizedekig - a
négyezres lélekszámú községben, egy időben legalább hat trafik működött s
feltehető, hogy mindegyik tulajdonosa, ha szerényen is, de megélt belőle. A
modern kori Magyarországon a dohány terjesztése és forgalmazása mindig állami
monopólium volt. Egy feltételhez ragaszkodtak csupán, a cégéren a trafik szó
mellett szerepelnie kellett a Magyar Királyi Dohányáruda, (1945 után a királyi
szó kimaradt!) vagy a Dohánytőzsde megnevezésnek.
Maga a trafik szavunk ausztriai német
eredetű („tabaktrafik - dohánybolt”), de a francia trafic szintén üzletet
jelent. A dohányüzlet a monarchia államaiban 1851. március 1-jén lett állami
monopólium, hogy a kiegyezés után a magyar királyi pénzügyminiszter létrehozza
a dohány termesztését és forgalmazását szabályozó Magyar Királyi
Dohányjövedéket. A szivarozás szokását Európa Amerikából vette át, a cigarettát
pedig angol klubokban a tisztek próbálták elterjeszteni, de csak akkor kezdett
divatba jönni, amikor sikerült finomabb dohányt és papírt előállítani. A
cigarettázás teljesen új szokásnak számított, az első albertfalvi telepesek nem
is ismerhették a szivarkát. A szivar szavunk szintén jóval később keletkezett,
állítólag Vörösmarty Mihálytól származik ez a „nyelvújított” szó, akárcsak a
fröccs. Leleményes költőnk a cigarro és a szipa helyett ajánlotta, ami aztán
rohamosan elterjedt. (A Discovery science
televízión rendszeresen ismételnek egy filmet, mely a Hold meghódításáról szól.
Már többször láttam ezt a zseniálisan megcsinált, izgalmas dokumentumfilmet, ám
legutóbb – jobban odafigyelve - feltűnt, hogy amikor a balesetet szenvedett
Apolló-13 kabinja nagy nehézségek után végre sikeresen landolt az óceánra, a
NASA központját majd szétvetette az öröm. A tudósok egymást ölelgették, s lám-lám,
valahonnan előkerültek a méretes havanna szivarok s a teremben lévő majd minden
tudós jókedvében rágyújtott egy hatalmas szivarra. Az Egyesült Államok értelmiségi
(tudós) berkeiben fél évszázada még elterjedt gyakorlat volt a szivarozás
(talán még ma is az?) és a pipázás.)
Ha valaki Albertfalván megkívánta a
dohányt, akkor a XIX. század végéig legfeljebb a pipázást vagy a tubákolást
gyakorolhatta. Visszaemlékezések szerint a XIX. század közepéig 10 napszámosból
9 pipázott. Néhány régi megfakult muzeális fényképen látható, ahogy a millenniumi
földalatti építésekor a vidékről toborozott kubikusok ebédszünet után
csibukolással múlatják az időt. Magyarországon cigarettát (a szivar szóból kicsinyítő
képzővel keletkezett szivarkát), közvetlenül a kiegyezés előtt dobták először
piacra. A Fiumében működő gyár alig tudta az új portéka iránti igényeket
kielégíteni, az első évben nem kevesebb, mint 600 ezer darabot adtak el.
Albertfalván az első trafikot XIX. század utolsó éveiben nyitották, a mindössze
egy utcából álló településnek éppen a kellős közepén. (Az Albertfalvi
Helytörténeti Gyűjteményben található legrégebbi trafikról készült kép 1925-ben
készült, tulajdonosa Knol úr áll a szegényes üzlet ajtajában.)
(Ha a dohányról, illetve trafikokról esik szó, semmiképpen nem maradhat
ki a burnót valamint a tubákolás. Ezt a szenvedélyt ma már sokan – különösen a
fiatalok - alig ismerik. A burnót liszt-finomra őrölt dohánypor, amit az orron
keresztül szívnak fel, így tubákolnak. A finom dohányport egy kis dobozkában a
burnótszelencében tartják. Ez a szenvedély Albertfalván – valamint
Magyarországon - az utóbbi fél évszázadban kevésbé volt szokásban, olyannyira,
hogy én még személyesen tubákolóval sohasem találkoztam. Pedig bizonyára
lehetnek nálunk azért néhányan, mert némelyik Nemzeti Dohányboltban most is kapható
burnót. 10 grammját - 1 deka – mindössze ezer forintért kínálják. A tubákolás
szokása a XVII. században a dél-amerikai kontinensről terjedt át Európára.
Egy időben boldog, boldogtalan tubákolt, még a templomokban,
sekrestyékben sem tartóztatták meg magukat az emberek. XIII. Benedek pápa, aki
egyébként maga is hódolt a tubákolás szokásának, megtiltotta az oltárnál és
különösen a tabernákulumnál való dohányzást. A Szentatya megfigyelte, hogy a
hívek nem elhanyagolható része ki-kiugrik a miséről egy-egy szippantásra, ami
igencsak zavarta Őszentségét és természetesen a liturgiát. Ettől függetlenül
volt jó néhány pap, aki az oltár szélére tette a tubákos szelencéjét, hogy
szentmise közben alkalomadtán stikában tubákoljon egyet. Szerencsére a
szivarozás és a cigarettázás szokása már nem lett gyakorlat a templomokban. A tubákolás
technikája egyébként úgy történik, hogy a dohányport a kézfejre szórják, s onnan
szippantják fel – ezt a mozdulatot napjainkban könnyen össze szokták téveszteni
a drogosok mozdulataival. Előnye ennek a szenvedélynek, hogy mindenütt lehet
gyakorolni – akár moziban, villamoson, kórházban stb. – ráadásul kátrány sem
kerül a tüdőbe, így a tüdőrák kialakulásának veszélye sokkal kisebb. Megvallom,
én még sohasem próbáltam tubákolni. Most, hogy írok róla, lehet, hogy kedvet
kapok hozzá és kipróbálom?)
Albertfalva trafikjai
A két világháború között, valamint
egészen a hetvenes évek közepéig falunkban kétféle trafik működött. Az egyik
fajta az alig néhány négyzetméteres kis bódé, ahol csak az ablakon keresztül
érintkezhettünk a trafikossal, míg a másikba, - hasonlóan a mai nemzeti dohányboltjainkhoz
- egyszerre akár több ember is bemehetett. A bódé apró, kinyitható (elhúzható)
ablaka mögött ült a trafikos, akinek legfeljebb a fejét, esetleg felsőtestét
láttuk, s úgy árulta portékáit. Az első világháború után a csonka-
Magyarországon sok hadirokkant és hadiözvegy kapott trafikengedélyt. Ritka
volt, mint a fehér holló, hogy ismert ember protekcióval (korrupcióval) helyiséghez
jutott és dohányboltot nyithatott. A régi telefonkönyveket lapozgatva
meggyőződhetünk arról, hogy bizony a trafik igen sok családnak nyújtott biztos
megélhetést. Az 1943-as telefonkönyv ezer kisárudát sorol fel, ezekben mind
működött nyilvános telefon, de ennél nagyságrenddel több volt azoknak a pici
trafikoknak száma ahol nem volt telefon.
(Ismerve a nemzeti dohányboltok elleni számtalan betörést, rablást, a
trafikosok elleni számtalan erőszakot, sőt néha gyilkosságot el kell árulnom, száz
esztendővel ezelőtt sem volt ez másként. A kis trafikbódék, trafikocskák
korszerű riasztó, kamera hiányában hasonlóan célpontjai voltak a rablóknak. A
többnyire mozgásukban korlátozott háborús veteránok, hadiözvegynek nemigen
tudtak ellenállni a támadásoknak. Éjszaka vagy nappal, teljesen mindegy volt, a
rablók próbálkoztak. Albertfalva mindegyik dohányboltjába száz esztendő alatt legalább
egyszer megkíséreltek rablást, betörést. Napjaink statisztikája: 2015-ben 360
trafikrablás/betörés történt, tehát átlagosan naponta egy nemzeti dohányboltot
ért támadás. Mindamellett az akkori rablások száma, az elrabolt holmik értéke,
a keletkezett kár fényévnyire elmaradt a mai trafikrablások kárértékétől. A
dohányelosztó a trafiknak bizományba adta az árut, ha a kis trafik nem is, de a
dohányelosztó cég általában biztosítva volt.)
Emlékszem a BESZKÁRT strand mellett
működött a Debreceni trafik. Elképzelhető, hogy Debreceniné hadiözvegy lehetett,
s emiatt jutott olyan kiemelt helyen árusítási lehetőséghez, mint a forgalmas
strand bejárata. Azonban többen suttogták, hogy nem is annyira a strand
közelsége a kis üzlet népszerűségének az oka, hanem inkább a tulajdonosnak világszép
kislánya, aki mint a mágnes vonzotta a férfiakat. Ezekben az esztendőkben kisgyerekként,
még nemigen jártam trafikba vásárolni, (feltehetően valamelyik óvodástársamnak
tettem a szépet), de idősebb férfi rokonaim, ismerőseim naphosszat ott
lebzseltek a bódé környékén, elcsípni a leánykának egy bájos mosolyát. Egy szó,
mint száz, akkor mindenki ezt a menyecskét tartotta a legszebb „virágszálnak” Albertfalván.
A gyönyörű lányt édesanyja - ha csak tehette – beültette a pult mögé, ami aztán
futótűzként terjedt és a „teremtés idősebb s fiatalabb koronái” rohantak
cigarettát vásárolni, hogy közben természetesen veszettül bókoljanak, udvaroljanak
a pult mögött ülő gyereklánynak. Sokan
még a falu másik végétől a Kitérőtől is elzarándokoltak a leánykának egy kacér
pillantásért. Édesanyám szerint a fél falu oda volt érte, de az egyébiránt
pletykás község mindent tudó asszonyai, hírharangjai egységesen állították, a
kislány erkölcsei kikezdhetetlenek voltak.
A másik ilyen trafikbódé, Láncz Feri bácsié,
az Árpád és Mahunka Imre út sarkán működött. (Ma Fonyód és Sáfrány utca sarka.)
Ez esett lakásunkhoz legközelebb, a trafiktól mindössze az ötödik házban laktunk,
naponta többszőr elmentünk előtte. Nem forgalmas, kertvárosi környezetéből
fakadóan az összes között ennek lehetett legkisebb a forgalma. Láncz bácsi betegsége
miatt jutott a számára igen szolid megélhetést jelentő üzlethez. Fokozatosan
súlyosbodó izomsorvadás kínozta, rettentő furcsán tartotta a kezeit, a
cigarettát is alig tudta megfogni, idővel már mankóval sem tudott járni. Attól
kezdve lánytestvére vagy a sógora - aki éppen ráért - egy húzós kocsival húzta
ki üzletéhez az öregurat. Azt beszélték, Feri bácsi korábban nyomdában
dolgozott, s az ólomgőzök tették tönkre a szervezetét. Kétség nem fér hozzá, a súlyos
beteg ember nagyon megérdemelte, hogy munkához, valamint ezzel szerény keresethez
juttatták. Ez Albertfalván az
egyetlen dohánybolt, amelyiknek az eredeti működési engedélyét sikerült
felkutatnom. Ez a kézzel írott, A/5 méretű megfakult dokumentum igazolja, hogy:
„Láncz Ferencz albertfalvai Árpád ucca és Mahunka Imre út sarkán lévő
dohányárudáját a gyufa, szivarkapapír és szivarkahüvely árusítását szabályszerűen
bejelentette.
Budafok 1928 évi október hó
8.-án
Kocsis István
Szemlész
Amint a tények mutatják nem lehetett
akkoriban nagy bürokrácia. Nem küldözhették Láncz urat az egyik hivataltól a
másikig, nem pályáztatták a dohányboltot. Feri bácsi minden bizonnyal
megkérvényezte az engedélyt – gondolom hasonlóan kézzel írott papíron – közben
rokonai, ismerősei felépítették a szegényes bódét, majd a „szemlész” kiment és
megszemlélte. A fent közölt írás szerint rendben találta. Az I. világháború utáni években kezdett
terjeszkedni a község a Fő utcától a Duna felé (OTI telep) és a vasút felé
(Újtelep). Addig utcanevek sem kellettek, mert mindössze egy utca volt. A Láncz
családban fennmaradt levelezőlap szerint így címeztek az ausztriai Linzből
levelet: Lánz Ferencz
Albertfalva 64
Pest Megye
Ungarn
Megjegyzem Köln vagy Velence nagyságú
városokban sem voltak Napóleon idején utcanevek. Minden ház kapott egy
házszámot, ami lehetett jóval ezer feletti is. (Köln 4711)
A Mahunka Imre út két oldala a század
húszas éveiben kezdett beépülni, így jogosan merült fel igény dohányboltra. (Láncz
bácsi relikviáit és a betegségéről elterjedt híreket erősítette meg Várszegi
Ottó barátom – a trafikos testvérének unokája - aki azon kevesek közé tartozik,
akik még közelről ismerték Feri bácsit.) A Láncz trafik előtt munkaidő után
a környékbeli mesterek és segédeik kis csoportokban beszélték meg a világ
dolgait, a falu legújabb történéseit. A szomszéd Finster kocsmából kihozott korsó
sörükkel, fröccsükkel dohányfellegekbe burkolódzva diskuráltak általában sötétedésig.
A másik „Újtelepi” kis trafikot az Albertfalva utcában Fehér Jánosné vezette. Legtöbbször
azonban nem az asszony, hanem – a betegsége miatt leszázalékolt diplomás Jancsi
fiát láttuk a bódé kicsiny ablaka mögött.
Mi húgommal legtöbbet a Fő utcai Halász
trafikba jártunk vásárolni. No, nem cigarettát, hanem inkább cukorkát, nyalókát.
Tagadhatatlan, néha cigarettáért is átmentünk. Akkor még nem volt tilos
gyereknek cigarettát venni, bármelyik trafikba mosolyogva fogadtak, s ha lett
volna pénzünk kisgyermekként az egész üzletet megvásárolhattuk volna. Nagyapám
borbélyüzlete a Főutca túloldalán, éppen a trafikkal átellenben működött, s mi
unokák nagyon sokszor tartózkodtunk óvoda vagy napközi helyett nagyapó kis
fodrászüzletében. (Akkor még nem ismerték
a társadalombiztosításnak jó néhány mai áldását, emiatt kisebb megfázások
esetén iskola helyett délelőtt mehettünk az üzletbe „napközibe”. Édesanyánk
ettől néhány méterre a Tintagyárban – későbbi nevén Budalakkban - dolgozott.) A
Halász-féle trafikba elméletileg egyszerre akár öt-tíz vásárló is befért, és
aki oda betért, azt azonnal megcsapta egy semmi máshoz nem hasonlítható fűszeres
illat, a dohánynak, a szivaroknak, a különféle cigarettáknak, az olajos padló
szagával kevert fanyar, száraz illata. Ezt neveztük mi gyerekek trafikszagnak. Nagyapánk
leginkább 5 éves Tervet szívott,
aminek darabját 12 fillérért árulta Halász bácsi vagy Paula néni. (Nekünk, gyerekeknek, akkor minden harminc
év feletti nő „öregasszonynak” tűnt, így arra nem emlékszem, hogy Paula és lánytestvére
a tulajdonosnak lánya, rokona esetleg alkalmazottja lett volna.)
A fiatalok lehet, hogy csodálkoznak, de az ötvenes
években a cigit még darabonként meg lehetett venni, viszont a csomagból csak a
trafikos vehette ki a szálakat, mi ezután kaptuk kézbe kis stanecliba
csomagolva.
(Akkor nem értettem, ma már tudom, miért volt így, ugyanis amióta létezik
internet sikerült „kinyomoznom”. 1915-ben az I. világháború alatt jelent meg
egy új pénzügyminiszteri rendelet mely így szólt:
„a darabonkénti eladásra kerülő szivaroknak és szivarkáknak a vevők
részéről való válogatását megtiltom. A ragadós betegségek elterjedése
veszélyének elhárítása czéljából elrendelem, hogy a dohányárudákban a rendes
viszonyok helyreálltáig a szivarokat és czigarettákat maga az elárusító vegye
ki a dobozokból és minden válogatás nélkül szolgáltassa ki a vevőknek.”)
Az, hogy mikor álltak helyre a rendes
viszonyok arról nem szól a fáma – valószínűleg soha többet - de eszerint aki a világháború
kitöréséig trafikban vásárolt cigarettát, vagy szivart – egyenként végigtapogatva
– szálanként maga válogathatta ki dobozából azokat. A Munkásból, a Kossuthból
és az 5 éves Terv-ből, egy pakliba 25 szivarkát csomagoltak (nem húszat, vagy
tizenkilencet!), kettő – három, illetve három forint ötvenért paklinként. (1946-tól,
az új forint bevezetésétől alig volt infláció, az árak sokáig nem változtak.) A
Munkás volt a legolcsóbb s egyben az
egyik legerősebb cigi, olyannyira, hogy jómagam még évek múltán felnőttként sem
tudtam belőle egy szálat sem végigszívni. Az olcsó cigarettát viszont sokan –
elsősorban kis fizetésű munkások - meg tudták fizetni, hisz fele annyiba
került, mint például a Terv. Ha
nagyapónak éppen nem ült senki a borbélyszékében, akkor rendszeresen kiugrasztotta
valamelyikünket, hogy hozzuk egy-két szálat kedvenc cigarettájából. (12 fillér volt egy szál. Ne gondolják
olvasóim, hogy tévedek. Létezett réz majd később alumínium kétfilléres pénzérme
is, mindegyiknek lyuk volt a közepén!) A fodrászüzletbe mivel kizárólag férfiak
jártak (igazi „békebeli” borbélyüzlet volt, politikán, foci meccseken hevesen vitatkozó
férfiakkal), rendszerint vágni lehetett a füstöt, de akkor ez még senkit nem
irritált, hiszen vonaton, moziban, kórházban, tanári szobában mindenütt lehetett
dohányozni. Az egyik általános iskolai tanárunk a tanteremből még ki sem ment,
már szájában lógott az égő cigaretta.
Érdekes összehasonlítani a trafikáruk
akkori árait a borbélyüzlet szolgáltatásainak áraival. (Nincs nehéz dolgom, mert nagyapám szálkás betűivel kockás füzetkéjébe
akkurátusan vezette bevételeit, ezt a füzetet aztán halála után emlékbe eltettük.
Az elképzelhető, hogy nem mindegyik munkáját írta be, mert mint maszek tudta,
bármikor jöhetnek az adóhivataltól villámellenőrzésre. Lehet, hogy e füzete
alapján adózott?) Egy sima borotválás egy forint ötvenbe, egy hajvágás – hajmosás
nélkül, ugyanis akkoriban férfiaknál ezt a szolgáltatást szinte senki nem kérte
- három forintba került. A borotválás árába benne volt az arcvíz, amit a háború
után egy ideig nagyapám maga pancsolt, később tért át a gyári Pitralonra. Summa
summarum egy borotválásért fél doboz (mai szemmel szörnyű rossz) cigarettát lehetett
venni. Igaz, a Munkás volt talán a legerősebb,
ellenben a Kossuth népszerűségével egyik márka sem vetekedhetett. (Az utolsó Kossuth cigaretta 2013-ban (!)
futott le a gyárnak az akkor már régóta valamelyik
multi kezében lévő üzem gépsoráról.) Nagyapó kényes volt cigarettájának
minőségére, vásárláskor még azt is meg kellett kérdeznünk, melyik város neve
van a paklira nyomtatva.
Az I. világháború előtti utolsó békeévben még
22 dohánygyár működött Nagy- Magyarországon, hogy az ötvenes évekre mindössze alig
fél tucat maradjon. A Budafoki úton (Lágymányoson), Pécsett, Pápán, Egerben,
Debrecenben valamint Sátoraljaújhelyen maradt dohánygyár és emlékeim szerint ez
utóbbi cég szivarkáit részesítette előnyben nagyapám. Télen valamint esős
tavaszi, őszi napokon az 5 éves Terv cigarettásdobozait
szárítgatta a borbélyüzlet kis vaskályhája melletti hokedliján, (évekkel előtte
volt 3 éves Terv cigi is, mint ahogy
hároméves terv is), mert a dohány szárazságával sohasem volt kibékülve. (A trafikosok rendszeresen vizes ruhát
tettek a kályhára, hogy megfelelő legyen a levegő páratartalma és a termékei ne
száradjanak ki. Nagyapámat rettentően bosszantotta ez a „nedvesítési eljárás”,
ő csontszáraz cigit szeretett szívni.)
A debreceni dohánygyárból kikerült
cigarettákat messze kerülte. Valahol hallotta, hogy ebben az üzemben a háború
után a dohányhiány kiküszöbölésére a Nagyerdőben összegyűjtött, kiszárított tölgyfaleveleket
kevertek a dohánylevelek közé. Ez a hamisítás - mint a rendszerváltás idején
kitudódott - valóban megtörtént, ezeket a cigarettákat azonban leginkább a
hazánkat megszálló szovjet katonáknak szállították, mintegy „kárpótlás” fejében. Néhány országban azóta is bevett „gyakorlat”
un. szurrogátumokkal hamisítani a cigarettát. Leginkább dió, cseresznye vagy
platánlevelek azok, amelyekkel általában kísérleteznek. (Ne feledjük a fronton még
kukoricalevélből sodort szivart is szívtak a megrögzött dohányosok.) Az ötvenes években nálunk még nem volt ismert
a füstszűrős cigi, viszont sokan használtak rövidebb-hosszabb szipkát. A
szipkába vattát tömtek, ez lett a füstszűrő. Alig néhány ismerősömre emlékszem,
aki ilyen filterrel cigizett volna, a leghosszabbal bizonyára plébánosom Ormai
Guszti atya, akinek cigarettája jobbára 25 centi hosszan lógott ki a szájából. Természetesen
a trafikokban a legkülönbözőbb papír, csont, fa, később műanyag szipókákat lehetett
vásárolni. Nem messze Albertfalvától, a mai Karolina úton működött a VACO papírszipka-gyár. Dr,
Máté Róbertnek (lásd az „Albertfalva
orvosa és helytörténésze” fejezetet) édesanyja dolgozott ebben a kisüzemben. A
szipka felső, a cigarettával érintkező része impregnált papírból készült, a
szipókája lúdtollból. Ezt a szipkát 15-20 alkalommal lehetett újra használni. A
XIX. század végén azonban a férfiak inkább még szivaroztak vagy pipáztak. Akkor
a cigaretta – amit nem gépekkel, hanem egyenként kézzel töltöttek – még olyan
úri huncutságnak számított. A szivargyártás fellegvára hazánkban Eger lett. Az
egri gyárban sok száz nő sodorta a válogatott dohányleveleket közepes vagy
gyengébb minőségű szivarokká. A szocializmusnak nevezett esztendők alatt a
drága, import kubai szivarok eltűntek a trafikokból, vagy csak csillagászati
összegekért – pult alól – lehetett hozzájuk jutni. A cigarettázás hegemóniája
valamint az egyre gyengébb minőségű dohány lehetett az oka, hogy szivart mind
kevesebbet és rosszabbakat készítettek hazánkban. Az ötvenes években Egerben
még hagyományos módon kézzel készült az Árpád, a Dózsa és a Táncsics szivar,
aztán jött a Csongor nevezetű „műszivar”, mely a külső tetszetős dohányborítás
alatt papírburkot rejtett magában. 20 darab Csongor 9 forintba került, ez három
hajvágást illetve 6 borotválást ért. Különös „trükkel” készítették a Caro, a
Cuba illetve a Novitas szivarokat. Egy külső dohányfóliába csomagolták a porrá
zúzott, majd ragasztóval összekevert dohánytörmeléket, amit így még vastag
szivarkának sem lehetett csúfolni. A nagyobb trafikokban, sok minden egyebet lehetett
még kapni. Mi gyerekek apró játékokat, stolwercket, fruttit, selyempapírba
csomagolt Dianás cukorkát, s egyéb édességeket vehettünk, természetesen
darabonként, néhány fillérért. Különféle papírárut, tintát, tollhegyet, radírt,
okmánybélyeget, tantuszt szintén ott vásárolhattunk. Sordélyi Pista barátom,
alig múlt nyolc éves, amikor igazi élelmes srácként összegyűjtötte a környéken
található fémhulladékokat és összebütykölt kis tragacsával elcipelte a – nekünk
akkor világ végének számító - Hengermalom úti MÉH-telepre. A kapott néhány
forinttal meg sem állt a Halász trafikig, ahol műanyag katonákat, játék
dzsippeket, apró csecsebecséket és marokszámra cukorkát vásárolt. A legtöbb trafikban
fő helyet foglaltak el a különféle fából készült hosszabb, rövidebb pipák.
Ezekhez ízlés szerint válogathatott mindenki illatos pipadohányt. Édesapám
próbálkozott pipázással, aztán egyik nap hirtelen felhagyott vele.
Tudod fiacskám mondta:
– A pipázás nem nekem való
foglalatosság, sok a baj, a törődés vele. Egyenletesre tömni, állandóan
ráfigyelni, újra gyújtogatni, tisztogatni ezt nem nekem találták ki, erre nekem
nincs se időm, se idegem. A pipázás olyan pecázós, sakkozós nyugdíjas embernek
való, nem nekem.
Apám fiókba tartott pipáit évekkel
később néha elővettem, megtömtem drága, finom dohánnyal, hogy megpróbáljam
meggyújtani, szívni. Azonban hamar rá kellett jönnöm, a pipázás annak a
legnagyobb élmény, aki a pipázó mellett üldögél, ő valóban érzi a pipadohány
kellemes aromáját, bukéját. Ma is nagyon élvezem, ha valaki mellettem pipázik
valami különleges, illatos dohánnyal.
Alkoholt a trafikok sohasem
árulhattak, ellenben sorsjegyet, lottó és totószelvényt Albertfalván némelyik
trafikban lehetett kapni, a kitöltött szelvényt is az ott elhelyezett ládikába
kellett bedobni. Sokáig - egészen 1957-ig - csak a totó létezett
Magyarországon, a szelvényeken feltüntetett tizenkét mérkőzés esélyeit
nagyapánál aztán alaposan ki lehetett tárgyalni.
Az ötvenes évek végének egyik
vasárnap estéjén már lefeküdni készültünk, amikor nagyapó kopogtatott szobánk
ajtaján.
- Sragyekok! 12 találatom van a totón közölte
lelkesen kipirult arccal és akkor valóban azt hittük milliomosok lettünk.
Elővette legjobb, féltve őrzött borát és a nagy eseményre koccintottunk. Késő
éjszakáig beszélgettünk. Hétfőn aztán hidegzuhanyként ért a hír, azon a héten
több ezer telitalálatos szelvényt találtak. Nem lettünk gazdagok!
A ma sokkal népszerűbb lottó nehezen
gyökeresedett meg, s mivel nagypapám 1960-ban meghalt, valószínűleg életében
egyetlen lottószelvényt sem töltött ki.
A dohányzás hatvan esztendővel
ezelőtt korántsem volt annyira szokásban, mint napjainkban. A férfiak
negyede-ötöde rontotta csak a tüdejét, mivel az élelmiszerekhez, valamint az
alkoholhoz viszonyítva meglehetősen drága mulatságnak számított cigarettázni. A
villamosmegállókban viszonylag jólöltözött férfiak rendszeresen szedték az
eldobált csikkeket, pedig akkor még jóval „spórolósabban” dohányoztak az
emberek, kevesebbet hagytak meg a filter nélküli cigarettából. (Megvárták, amíg
körmükre nem ég a cigaretta.) Mostanában gyakran látom, sokan gyújtanak rá a
megállókban méregdrága hosszú cigikre, majd néhány slukk után - ha jön a
villamos - gondolkodás nélkül eldobják. (Pedig a megállókban szintén tilos a
dohányzás!)
A nők és a dohányzás. Bárhová megyünk,
szembetűnik, hogy ma alig kevésbé dohányoznak a gyengébb nem képviselői, mint a
férfiak. Nálunk a hatvanas évek közepén az első füstszűrős cigaretták
megjelenésével kezdett a hölgyeknél a cigarettázás mindinkább gyakorlattá
válni. (A háború előtti filmekben néhány
filmcsillag, mint Karádi Katalin néha rágyújtott, mert akkor ez trendinek
számított, az úrinők pedig rendre utánozták a népszerű művésznőt. Lásd: Karády
Katalin: Hamvadó cigarettavég. A nyilvánosházi kurtizánoknál szintén szokásban
volt a dohányzás, de ennek részletes kifejtésébe most inkább nem mennék bele.)
A Kossuthnál,
Munkásnál voltak sokkal jobb és drágább
cigaretták is, így a Tulipán
(csomagja 7 forint), és a Budavár ami
15 forintba került. Gondoljunk bele, egy csomag Budavár cigaretta áráért ötször lenyírták valakinek a haját. (Ma egy olcsó férfi hajvágás – nem vizes –
legyen 1500 forint, másfél pakli „drága” Slim cigaretta ára.) Az utolsó
néhány évtizedben rettenetesen megnőtt a dohányosok száma és az elszívott
mennyiség. Száz éve a pipázás és a szivarozás mellett mi magyarok évente mindössze
14 millió cigarettát szívtunk, napjainkban 30 milliárdot pöfékelünk el, ami egy
főre számítva 3000 szál, és ebben a csecsemők ugyanúgy benne vannak, mint a
kórházban fekvő aggastyánok. Európának nyugati felén ez a fogyasztás ennek a felét
sem éri el. Ebből egyenesen következik a tüdőrákos megbetegedések hazánkban kiugróan
magas száma, annak ellenére, hogy füstszűrőkkel, valamint a dohánynemesítési
valamint feldolgozási technikák tökéletesítésével sikerült jelentősen
lecsökkenteni a tüdőbe jutó káros anyagok mennyiségét. (Az első csökkentett nikotint tartalmazó, füstszűrő nélküli magyar
szivarkának a Nikotexet árulták, erre próbálta minden „egészségvédő” régi trafikos
rábeszélni kuncsaftját, hiszen jóval több volt rajta a haszon. A trafikos lehet, hogy sohasem a hasznát nézte, hanem mindig az egészséget védte?)
Nálunk a Fecske 1962-beli megjelenése
forradalmi változást hozott a cigarettafogyasztásban. Az erős dohányosok ma is sajnos
sokat (nagyon sokat) költenek szenvedélyükre. Ki gondolná, hogy aki ötven éven
keresztül napi egy dobozzal szív, az életében egy drága luxuskocsi árát füstöli
el. Káros a dohányzás? Ahhoz nem fér kétség.
Felvetődik viszont a kérdés, egy gyakorló
katolikus embernek bűn-e a dohányzás. A válasz valószínűleg igen, mert
merényletet követ el az egészsége ellen. Kérdés csak az, milyen bűn a
dohányzás? Minden bizonnyal nem halálos, hanem bocsánatos, hisz számos
szenttéavatási pörben hozták fel az ördög ügyvédjei a jelölt ellen, hogy
dohányzott, minden esetben sikertelenül. Az egyház régi és új szentjei között
többen tubákoltak, szivaroztak, cigarettáztak, így Bosco Szent János, Néri
Szent Fülöp, Páli Szent Vince, Vianney Szent János vagy Szent Pio. Pio atyáról
terjedt el egy kedves történet: Egy onkológiai konferencián a rákról szóló
előadás közben páter Pio odafordult szomszédjához, és megkérdezte:
- Ön dohányzik? Mikor igenlő választ kapott, a
kapucinus szerzetes felemelt ujjal figyelmeztette az illetőt: „ez nagyon
rossz!”, majd azonnal a másik szomszédjához fordult, és megkérdezte:
- „Van
dohánya?”
A lourdesi Bernadett Sobirousnak
gyermekkorában asztmája ellen javasolta orvosa a tubákot. Bernadett aztán
haláláig szenvedélyes dohányos maradt. Később, amikor már szerzetesnő volt, egy
rekreáció alkalmával elővette a tubákos dobozát a nővérek legnagyobb
megrökönyödésére. Egyik nővértársa meg is rótta:
- Marie-Bernard nővér, téged sohasem fognak
kanonizálni!” A nővér tévedett, Bernadett tubákos doboza ma ki van állítva
Lourdes-ban, minden zarándok megtekintheti.
Szögezzük le s a szentek példája
láttán higgyük, hogy a dohányzás bocsánatos bűn, ami viszont kétségtelen komolyan
egészségrontó. Gondolom, ezt vallja feleségem is, aki nagyon vigyáz az egészségemre,
no meg az üdvösségemre és soha nem enged napi három szálnál többet elszívni.
Most tehát reménykedhetek. Bár nehogy úgy járjak, mint a Móricka vicc főhőse:
- Mama képzeld, a papa telefonált a
túlvilágról!
- Na, mond, és mit akart?
- Hát csak azt, hogy küldj neki valami jó
cigit!
- De hová azt nem mondta?
- Azt nem, de biztos a pokolba, mert tüzet nem
kért!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése